Egy madagaszkári természeti nép, a merinák hite szerint az élet a száraz és a nedves princípium harcának jegyében áll. Amikor az ember megszületik, nedves. Ahogy öregszik, egyre szárad. A száraz elem növekedése, az öregedés, az egyre bölcsebbé válás áldás következménye. Az áldás az ősöktől érkezik. A merinák temetési szertartása kettős: előbb egy individuális, szomorú szertartás zajlik, amely a meghalt egyénről szól. A halottat a temető peremén lévő egyéni sírba temetik. Néhány hónap múlva – amikor a halott már csak csont, tehát egészen száraz, áthelyezik a falu közepén található kollektív sírba, az ősök csontjai közé. Innen sugározza áldását az ősök ereje a falu népére. Ez a temetés vidám ünnep. Valaki megint őssé vált. Van jövő.
Egy szürkésfehér könyv fedelén szignó: Makovecz Imre. Rajzok és írások. Mióta Imre csak emlék, máshogyan nézem ezt a könyvet. Valaki itt őssé vált. Amit alkotott, amit mondott, ahogy beszélt, ahogy élt, ahogy viselkedett, az mostantól egy ős áldása.
Az első szó, ami eszembe jut róla: tartás. Ennek az embernek fénylő tartása volt. Tartása nem fölépített viselkedés, nem póz volt. Makovecz Imrét belülről tartotta valami; ő olyan egyenesen állt, mint a világtengely. Hogy mi tartotta belülről, nem titok. Az, amit mi csak megérteni tudunk. Csak írni róla, szerencsés esetben szépen. Talán hitnek nevezhetnénk ezt a daimónt, amely hétköznapi önmagát isteni önmagával minduntalan összekötötte, nem engedve, hogy a hétköznapok alkuvilága megfertőzze az ideákat. A görög daimónt későbbi korok őrangyalnak nevezik.
Az őrangyal, aki áthatja az embert, és vele szenved, vele örül, vele szomorkodik, vele bűnözik és vele dicsőül meg: össze is van kötve vele. Ő nem egy világoskék lenge ruhában mosolygó leányarcú ifjú, akit kifordult szemmel imádni lehet. Nem Ő egészen más. Velünk van a sötétséggel kegyetlen háborúnkban, például abban, ami most Magyarországon folyik. Ahogyan maga a népszellem is velünk kínlódik, bár szétszakítva, a szomszédos országokba száműzve…
A néplélek vagy népszellem fölidézése nélkül nem lehet Makovecz Imrére emlékezni. Tudta, hogy az ember – főleg az alkotó, főleg a művész, főleg az építész – nem lehet idiótész, magánember. Az ember a másokkal való együttlétre született. A mű létrejötte nem áldozathozatal, nem valamiféle szent áhítattól átlengett révület eredménye, hanem az alkotó szabadságának és jókedvének lenyomata, de az alkotás legmélyebb indítékai között ott van a közösségteremtő vágy. Ahogy ott van az alkotási folyamat legvégén is, a megvalósítás gesztusában, amikor az ember az épületet az emberek közé odateszi. Az alkotás tehát a néplélek zárójelében történik meg.
Ez azonban még kevés. A legélesebb eszű, legszellemibb gondolkodók sem tudnak érdekelni, ha észreveszem, hogy nincs bennük szeretet. A népléleknek, népszellemnek, ideának, tartásnak semmi értelme, ha az alapszövet nem a szeretet.
Makovecz Imre szellemi tartását a szeretet lágyította emberivé, szeretetét a szellemi tartás élesítette.
Egykötetes költőpalánta voltam, amikor megkértem, írjon előszót filmkritika-könyvemhez. Kapásból elvállalta. Abban az előszóban többek között ez áll: „Bergman írja egyik filmje kapcsán a görög színházról, hogy a nézők még napfölkelte előtt elfoglalták a helyüket. A színpadra behoztak egy állatot, melyet megöltek, és vérét egy nagy tálba fogták föl. A háttérből előlépett egy álarcos személy, kinek álarca a felkelő nap fényétől tükröződött a vérben. A tükörképet a szereplők leitták a fény felszínéről. Az álarc neve: perszóna.”
Az álarc tükörképét leittuk. Leittuk magunkat. Az álarcos leveszi maszkját. Makovecz Imre látja, hogy angyalarca van. Ilyen megtévesztő tud lenni a létezés. Ilyen világos.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
