Néhány évvel korábban az amerikai képviselőház tagjai kíváncsiságból részt vettek egy nyilvános akasztáson, amely akkor az egyetlen kivégzési mód volt. Az elítélt sokáig szenvedett a kötélen, s agóniája annyira megrázta a politikusokat, hogy úgy döntöttek: „humánusabb” kivégzőeszközt keresnek, mivel össze szerették volna egyeztetni az igazságszolgáltatást az emberiességgel, a büntetést a részvéttel.
Az újságok akkoriban rendre közölték a híreket arról, hogy a rohamosan terjedő villanyvilágításnál használt nagyfeszültségű áram leszakadt vagy rosszul szigetelt vezetékei egy pillanat alatt, látható nyom nélkül végeztek az óvatlan, részeg emberekkel. A David B. Hill New York-i kormányzó által 1886-ban felállított bizottság ezért azt javasolta: próbálkozzanak mesterséges áramütést előállító készülékkel. A kutyákon és lovakon végrehajtott „eredményes” kísérletek után Hill 1888. június 4-én jogszabályt hozatott, ami kimondta: a következő évtől New York államban a kivégzés villamosszékkel történik.
Az új kivégzőeszköz kifejlesztésében Thomas Alva Edison is részt vett, aki korábban a halálbüntetés ellen volt, de nagyobb hajtóerőt jelentett számára vetélkedése George Westinghouse-szal. Ellentétük nem csak üzleti, elvi is volt: Edison az egyenáramot favorizálta, amellyel kivilágította Manhattant, Westinghouse pedig a váltóáramra esküdött. Edison érdekes módon a váltóáramot használta, feltehetően azért is, hogy a közvélemény Westinghouse nevéhez kösse a gyilkos eszközt. Aki persze tiltakozott és nem is adott el generátort a villamosszékhez, de ezt megtette helyette Edison. A nagy feltaláló utóbb azt mondta: „én csak hozzájárultam egy technika javításához, humánusabbá akartam tenni a halálos ítéletek végrehajtását.”
Mint kiderült, az emberiességet illetően a készülék még szorult némi finomításra. A világ első villamosszékébe 1890. augusztus 6-án szíjazták be Auburn városka börtönében a gyilkosságért halálra ítélt William Kemmler zöldségárust. Kopaszra borotvált és megnedvesített testrészeire – fejére, kezére és lábára – elektródákat rögzítettek, fejére maszkot húztak. Ezután egy kar meghúzásával 17 másodpercig ezer voltos áramot vezettek testébe, és az illetékes tisztviselő halottnak nyilvánította. A tanúk azonban úgy vélték, még mindig lélegzik és az újabb vizsgálat megállapította, hogy még él. A generátort azonnal újratöltötték, és a szerencsétlen férfi immár kétezer voltos áramütést kapott, aminek hatására a bőr alatti véredények szétrobbantak, teste füstölt és a helyiségben égett szag terjengett. Nyolcperces agóniáját Westinghouse így kommentálta: bárddal könnyebben ment volna. A New York Times 1890. augusztus 7-i száma felháborodottan így írt: „William Kemmler az auburni börtönben a legfelháborítóbb módon halt meg, kivégzése szégyen a civilizációra nézve”.
