Nem csak idézni, de őrizni is a múltat

Hagyománytisztelet, hit és kreativitás. Tót felmenőitől ezeket az értékeket kapta örökül Markovics Anikó. A Pest megyei Őrbottyánban született, tízéves koráig együtt éltek a parasztgazdálkodó nagyszülőkkel. A hétköznapok a munkáról, a vasárnapok a templomról szóltak, a nagyszülők azt szerették volna, hogy Anikó kántor legyen. Alig volt ötéves, amikor megkapta élete első szintetizátorát.

Nagyapja kérte, tanulja meg a Csillagok, csillagok kezdetű dalt, nagyanyja pedig evangélikus énekeket hallgatott a legszívesebben. Aktív tagjai voltak a helyi gyülekezetnek, és próbáltak úgy élni, ahogyan azt a Biblia tanítja.

Markovics Anikó evangélikus kántor és bútorkészítő
Fotó: Kállai Márton / SZABADFOLD.HU

– Nagyapám maga készítette el a gazdaságban szükséges szerszámokat, mindig csodálattal néztem, hogyan kel életre a keze alatt egy-egy fadarab.

Csinált nekem egy tanulópadot, szép zöldre festette. Idővel az öcsémet ültettem a helyemre, és sorra adtam neki a feladatokat. Zenei általánosba jártam, tanító néninek készültem, de nem vettek fel a főiskolára, végül a bankforgalmi szakközép után egy bankban helyezkedtem el. Szerettem a munkámat, de mindig hiányérzetem volt, tudtam, hogy nem igazán vagyok a helyemen. Férjhez mentem, két évig a fővárosban laktunk, de a szívem mindig visszahúzott a szülőfalumba.

Én is azt vallom, hogy jobb otthon egy falat kenyér, mint bárhol máshol egy tehén

– meséli Anikó élete fontosabb mérföldköveit.

Mindent autodidakta módon tanult Anikó
Fotó: Kállai Márton / SZABADFOLD.HU

Harmincéves korában megszületett a fia. Lett némi ideje az alkotásra, négyméteres faliszőnyeget varrni és régi bútorokat felújítani. Ezeken tanulmányozta, hogyan készítették az asztalt, a ládikát és a szekrényeket az egykori mesterek. Aztán jöhettek a saját tervezésű lámpák, asztalok, fogasok, tükrök és még számtalan használati tárgy, eleinte csak a család és a barátok számára, majd bátorították, hogy szélesebb körben is mutassa meg a munkáit. Mottója az újrahasznosítás és az egyediség, a lényeg, hogy a fa legyen a középpontban.

– Új életet lehelek régi használati tárgyakba, például a kaptafából lámpát, a gyaluból könyvtámasztékot készítek. De elég egy uszadékfa is a Duna-partról, amiből szobainas vagy tükörkeret lesz.

Öt évvel ezelőtt egy smirglipapírral kezdtem, ma már olyan gyalugépem van, amivel egy háromméteres gerendát is megmunkálhatok.

Mindent autodidakta módon tanultam.

Az alkotások estében a fa van a középpontban
Fotó: Kállai Márton / SZABADFOLD.HU

Édesapám sokat segített, de eleinte furcsállta, hogy miért kell egy régi faszitából szélcsengőt csinálni. Asztalos ismerőseim mondták, nem tudnak még egy olyan nőről, aki hasonlóval foglalkozna. Nemrég egy olasz étterembe készítettem konzolasztalt azzal a díszítőelemmel, amit magam találtam ki. „Megvarrom” az asztal vagy más tárgyak szegélyét, vagyis sujtásokkal dekorálom – avat be a műhelytitokba Markovics Anikó.

A teljes cikket ITT olvashatja tovább.

Aranykéz – Műalkotás egy másik művészetet szolgálatáért

Budavári Attila orgonaépítő mester a nyolcvanas évek elején meghallgatta szülei jó tanácsát: kisfiam, nem kell most orgona senkinek, ebből nem lehet megélni. Ő mégis úgy gondolta, csak azért is megmutatja, van folytatás. A zongorakészítő Müller­ György mérnöki diplomával a zsebében döntött a családi­ hagyomány folytatása mellett. ­Szerényi Béla, a Magyar Hangszermíves Céh elnöke úgy látja, az innováció már a népi hangszereket is elérte.

Korábbi cikkünket ITT olvashatja tovább.