27°C Mária 2022. augusztus 15. 
Lassan már 15 éve annak, hogy március 23 lett a lengyel-magyar barátság napja. A 2007-ben a Magyar Országgyűlés és a Lengyel Szejm által külön-külön meghozott törvény egy olyan hagyományt „szentesített”, amely néhány viharosabb időszaktól eltekintve kiállta az elmúlt évszázadok próbáját.
A lengyel és a magyar állam megalapítása pár évtized különbséggel egy időben ment végbe. 966-tól, a Piast-dinasztiából származó I. Mieszko megkeresztelkedésétől számítjuk a lengyel állam kezdeteit, míg a keresztény magyar állam alapjait I. (Szent) István megkoronázása teremtette meg 1000-ben. Már ebben az időszakban szoros dinasztikus kapcsolat alakult ki a Piast-ház és az Árpádok között, hiszen a hagyomány szerint Mieszko fiának, Vitéz Boleszlávnak második felesége az Árpád-házból származott.
Noha ebben az időszakban a két állam nem volt konfliktus, a két dinasztia akarva-akaratlanul keresztezte egymás útját. Hartvik püspök Lengyelországban talán kevésbé ismert legendája szerint, amelyet Lengyelországban nem ismernek annyira, II. Szilveszter pápa eredetileg nem Istvánnak szánta a Szent Koronát, hanem I. Mieszkónak. Ám egy éjjel megjelent álmában Gábriel arkangyal, s megparancsolta neki, hogy ne a lengyeleknek küldje el a koronát, hanem adja csak Istvánnak.
A két dinasztia kapcsolata a következő évtizedek során egyre szorosabbá vált, s gyakran előfordult, hogy az Árpád-ház tagjai lengyel, míg a Piast-dinasztia képviselői magyar földön leltek menedéket, amikor egy-egy belháború miatt menekülniük kellett. Erre a segítségre legelőször az Árpádok közül a Vazul-ághoz tartozó három herceg, András, Béla és Levente, szorult rá, amikor 1037-ben el kellett menekülniük a Magyar Királyságból. A lengyel udvarban nem csak menedéket kaptak, hanem Béla herceg elnyerte II. Mieszko fejedelem leányának, Rychezának a kezét. Fiúk, I. (Szent) László később viszonozta ezt a segítséget, amikor Merész Boleszlávnak (Bolesław Śmiały) el kellett hagynia Lengyel Királyságot.
A dinasztikus kapcsolatok a XII. század folyamán valamennyire visszaszorultak, de a XIII. században IV. Béla idején új erőre kaptak, s két leánya, Szent Kinga és a Boldog Jolán is egy-egy, Piast-dinasztiából származó herceghez mentek hozzá. Boldog Jolán egyik unokája, Łokietek Erzsébet (Elżbieta Łokietkówna) I. Károly feleségeként került a Magyar Királyságba. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően kerülhetett 1370-ben fia, I. (Nagy) Lajos király Lengyelország trónjára. Noha Nagy Lajos nem volt különösen népszerű a lengyel nemesség körében, leánya, Hedvig, aki Jagelló Ulászló litván nagyfejedelem feleségeként fontos szerepet játszott a pogány litvánok megtérítésében, mindmáig hatalmas tiszteletnek örvend Lengyelországban.
A Jagelló-dinasztia révén a XV. század folyamán és a XVI. század első felében ismét összefonódott a két ország történelme, és ez a hagyomány II. Lajos 1526-ban bekövetkezett halála után is folytatódott.
Nem csak a két ország uralkodóházai igyekeztek szoros kapcsolatot fenntartani egymással, de a lengyel és a magyar nemesség tagjai is szívesen fűzték szorosabbra kapcsolataikat. Így volt ez például a Balassi-család esetében, amikor Balassa Jánosnak 1570-ben el kellett menekülnie az országból, akkor Lengyelország déli részén talált menedékre. Természetesen vele tartott családja is. Ez az időszak fontosnak bizonyult a később a magyar irodalomban, hiszen legidősebb fia, Balassi Bálint első művét 1572-ben Krakkóban nyomtatták ki. Balassi Bálint sorsa később újra összekapcsolódott Lengyelországgal, s 1576-ban Báthory István kíséretének tagjaként visszatért Krakkóba.
A lengyel-magyar közös múlt tárgyalásakor nem mehetünk el Somlyói Báthory István mellett, aki a XVI. századi magyar történelem legsikeresebb politikusa volt, hiszen 1575-ben erdélyi vajdaként a legváratlanabb pillanatban került Európa egyik legnagyobb államának az élére. Uralkodása alatt (1576–1586) nem csak az oroszok ellen folytatott hadjáratokkal szerzett magának dicsőséget, hanem sikeres katonai és bírósági reformot hajtott végre. Jóllehet katonai teljesítményét kortársai nem vonták kétségbe, keménykezű uralkodóként nem aratott nagy népszerűséget a lengyel nemesség körében. Sírja Krakkóban, a Wawel-hegyen lévő Szent Szaniszló és Szent Vencel-székesegyház kriptájában, a lengyel állam legreprezentatívabb temetkezési helyén kapott helyet.
Fontos kiemelni, hogy nemcsak a magyar nemesség tagjai leltek menedékre Lengyelország területén, hanem az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosok is sokat köszönhetnek a lengyelségnek. Miután II. József 1782-ben több más renddel együtt a Pálos rendet is feloszlatta, így a rend irányítása Częstochowába került.
A XIX. század folyamán tovább mélyült a két nép között a kapcsolat. A század első felében a magyar nemesi közvélemény szimpátiával követte a hazájukat vesztett lengyelek szabadságharcát, s az 1830–1831-es felkelés leverése után, sok felkelő lelt menedékre Magyarországon. Természetesen a lengyelek is nagy érdeklődéssel követték a magyarországi eseményeket, s 1848 – 1849 során számos lengyel tiszt, többek Józef Bem, Józef Wysocki és Henryk Dembiński, harcolt a magyarok oldalán. A tisztek mellett feltétlenül meg kell említeni a magyarországi lengyel légiót, amely a szabadságharc majd minden nagyobb ütközetében jelen volt.
1918-as esztendő más-más szempontból sorsdöntőnek bizonyult a két állam életében. A lengyelek hosszú, 123 éves küzdelmet követően nyerték vissza országukat, míg a magyar állam súlyos területi és emberveszteséggel volt kénytelen szembenézni az első világháború után. Nem véletlen, hogy a két ország külpolitikája jelentősen különbözött egymástól: míg Magyarország azért küzdött, hogy az első világháborút lezáró békeszerződést megváltoztatva visszaszerezze az elvesztett területeit, addig a lengyel abban voltak érdekeltek, hogy a háborút lezáró egyezmények ne változzanak meg. Ugyan a lengyel és a magyar külpolitika egymástól gyökeresen eltérő célokért küzdött, ez a helyzet nem akadályozta meg a két államot abban, hogy jó kapcsolatokat tartsanak fent egymással. Olyannyira nem, hogy amikor 1939. szeptember elsején Németország megtámadta a Lengyel Köztársaságot, akkor a magyar állam több tízezer lengyel állampolgárnak nyújtott menedéket. Megsegítésükben nagy szerepe volt idősebb Antall Józsefnek, akinek Lengyelországban több emléktáblája és szobra is van.
A második világháború során nem csak nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor a magyarok segítséget nyújtottak a bajba jutott lengyeleknek. Az 1944-es varsói felkelés idején a németek egy húszezer fős magyar katonai alakulatot is be akartak vonni a felkelés leverésébe, azonban a magyarok katonák közül senki sem volt hajlandó fegyvert fogni a lengyelek ellen. Sőt, sokan közülük minden lehetséges eszközzel igyekeztek segíteni a felkelőket és a civil lakosságot. Noha erre ritkán került sor, akadt jónéhány magyar katona, akik a lengyelek oldalán harcoltak a németek ellen. Sokan nem érték meg a felkelés végét, s elestek a Varsó környéki harcok során. Közülük három honvédnek egy Varsóhoz közeli kis üdülőfaluban, Podkowa Leśnában van sírja.
1956-os forradalom során a lengyelek nem csak szimpátia tüntetéseket és megemlékezéseket szerveztek, hanem komoly anyagi segítséget nyújtottak a magyar lakosságnak. Élelmiszeren kívül több száz liter vért, vérplazmát és gyógyszert küldtek Budapestre. Nem meglepő módon Kelet-Európában a rendszerváltás előtti első, az 1956-os forradalomnak emléket állító táblát is Lengyelországban, a Podkowa Leśnában található Szent Kristóf-templomban helyezték el Engelmayer Ákos kezdeményezésére 1986-ban.
A szerző Katkó Gáspár, tudományos munkatárs
Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján olvasható el.
