Noha nyár eleje óta egymást érték a látványosan megszaporodott apróbb rengések, de a Via Appia mentén fekvő kereskedőváros lakói továbbra is gondtalanul élték a Flaviusok megteremtette Pax Romana békés hétköznapjait. Az ünnepi délelőtt vidám hangulatát a föld mélyéről érkező tompa, majd egyre jobban felerősödő morajlás vészjósló hangja foszlatta szét. A megriadt tömeg tanácstalanul álldogált az utcákon, amikor hirtelen életre kelt a Vezúv.
Először hatalmas detonáció rázkódtatta meg a környéket, majd az iszonyatos robbanás nyomán eltűnt a hegy teteje, és sötét, kövérre hízott füstoszlop rontott a magasba, amelynek villámok cikáztak a belsejében. Pár perc múlva borsószemnyi izzó kődarabok kezdtek a megriadt tömegre záporozni. A pánikba esett emberek egy része a házak pincéjébe menekült, a tömeg másik része pedig elkezdett a kikötő felé futni.
Hamarosan éjszakai sötétség borult a városra, és mindent elborított az aláhulló vulkáni hamu. A lejtős tetőkről az instabil hamu a belső udvarokra, az átriumokba csúszott, elreteszelve a pincelejárókat és -ajtókat. Rövid idő alatt hét-nyolc méter vastag vulkáni hamu lepte el a várost. A háztetők beszakadtak a hamu irdatlan súlyától, maguk alá temetve a házakba menekült embereket.
Azok sem jártak sokkal jobban, akiknek sikerült kijutniuk a városkapukon,
mivel a hatalmasra hízott, vulkáni porból és izzó gázokból álló füstoszlop a saját súlyától összerogyva, pusztító izzófelhőként (piroklasztárként) zúdult alá a Vezúv oldalán, majd több száz kilométeres sebességgel a menekülő tömeg után száguldott.
A teljes cikket ITT olvashatja tovább.
Borítókép: A Vezúv kitörése Joseph Wright 1774 körül alkotott festményén. Fotó: Wikimedia Commons/Joseph Wright
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!