A rossz emlékű Néró idején megszaporodtak a baljós előjelek
Augustus kora óta (i. e. 27 és i. sz. 14 között) Pompeji a római és itáliai arisztokrácia egyik legfelkapottabb üdülővárosának számított. Augustus idején kiterjedt építkezések kezdődtek a nagy múltú, görög gyökerekkel rendelkező campaniai városban. Ekkor épült fel a díszes amfiteátrum, a négy városi fürdő és a 25 köztéri kút, a palaisztra a nagy közösségi fürdőmedencével, továbbá a várost friss ivóvízzel ellátó aquaductus, a kiterjedt vízvezetékrendszer.
A várost jómódú polgárok lakták, de a római előkelőségek közül is sokan építettek villát maguknak a gyönyörű fekvésű kikötő és üdülővárosban. Pompeji a Vezúv régi kitöréseiből felépülő vulkáni síkon feküdt.
A hegy emberemlékezet óta inaktív volt,
ezért a pompejiek halott, örökre kihunyt tűzhányónak tartották. Pedig már jóval a 79-ben bekövetkezett katasztrófa előtt többször is megmozdult a föld, és a Vezúv sziklaréseiből időnként felszálló kénes füstcsíkok is azt jelezték, hogy ébredezik az alvó óriás.
A kisebb-nagyobb rengésekhez már régóta hozzászoktak a pompejiek, de ami a rossz emlékű Néró császár uralkodása idején történt, alaposan megrengette a várost.
I. sz. 62. február 5-én délután minden korábbinál nagyobb földrengés pattant ki a város térségében.
A modern kor szakértői szerint a Richter-skála szerinti 5,5-6-os erejű rengés súlyos károkat okozott a kikötői létesítményekben és a város lakóépületeiben is. A rengés nyomán tüzek pattantak ki városszerte, tovább növelve a pánikot és a pusztulást.
A 62-es földrengés után ugyan elindult a helyreállítás, de a természeti katasztrófa hatására sok polgár végleg elköltözött Pompejiből. 62 után megnövekedett a kisebb rengések száma, ami szintén aggodalomra adhatott volna okot a helyben maradóknak, de az emberek mindezt gyorsan megszokták, és egy idő után már ügyet sem vetettek az apróbb rázkódásokra, „Vulcanus játszadozásaira”.
Vulcanus haragja elpusztítja az őt ünneplő várost
I. sz. 79. augusztus 25-én, Róma alapításának 832-ik és az „isteni” Titus imperátorrá avatásának évében Vulcanus ünnepére készülődtek Pompeji polgárai. Az üzletek már kora reggel kinyitottak, és a a Via Marina, valamint a Nocrea Inferiore széles, márványlapokkal burkolt korzóját ellepte a Fórum felé tartó ünneplő tömeg.
Noha nyár eleje óta egymást érték a látványosan megszaporodott apróbb rengések, de a Via Appia mentén fekvő kereskedőváros lakói továbbra is gondtalanul élték a Flaviusok megteremtette Pax Romana békés hétköznapjait. Az ünnepi délelőtt vidám hangulatát a föld mélyéről érkező tompa, majd egyre jobban felerősödő morajlás vészjósló hangja foszlatta szét. A megriadt tömeg tanácstalanul álldogált az utcákon, amikor hirtelen életre kelt a Vezúv.
Először hatalmas detonáció rázkódtatta meg a környéket, majd az iszonyatos robbanás nyomán eltűnt a hegy teteje, és sötét, kövérre hízott füstoszlop rontott a magasba, amelynek villámok cikáztak a belsejében. Pár perc múlva borsószemnyi izzó kődarabok kezdtek a megriadt tömegre záporozni. A pánikba esett emberek egy része a házak pincéjébe menekült, a tömeg másik része pedig elkezdett a kikötő felé futni.
Hamarosan éjszakai sötétség borult a városra, és mindent elborított az aláhulló vulkáni hamu. A lejtős tetőkről az instabil hamu a belső udvarokra, az átriumokba csúszott, elreteszelve a pincelejárókat és -ajtókat. Rövid idő alatt hét-nyolc méter vastag vulkáni hamu lepte el a várost. A háztetők beszakadtak a hamu irdatlan súlyától, maguk alá temetve a házakba menekült embereket.
Azok sem jártak sokkal jobban, akiknek sikerült kijutniuk a városkapukon,
mivel a hatalmasra hízott, vulkáni porból és izzó gázokból álló füstoszlop a saját súlyától összerogyva, pusztító izzófelhőként (piroklasztárként) zúdult alá a Vezúv oldalán, majd több száz kilométeres sebességgel a menekülő tömeg után száguldott.
A teljes cikket ITT olvashatja tovább.
Borítókép: A Vezúv kitörése Joseph Wright 1774 körül alkotott festményén. Fotó: Wikimedia Commons/Joseph Wright
