A bolsevik típusú hatalom kiépítésének és fenntartásának legfontosabb eszköze a politikai rendőrség volt. Az osztályharc elmélete és a harmadik világháborúra való folytonos készülődés, a „nemzetközi helyzet állandó fokozódása” a kommunista vezetés olyan fokú „éberségi hisztériájához” vezetett, (...)
(...) amelyben senki sem érezhette magát biztonságban, bárkit elérhetett a terror. A fizikai erőszak rendszerszintű alkalmazása Visinszkij szovjet főügyész elméletén alapult, amely szerint az osztályharc legfontosabb eszköze a büntetőjog, és az eljárás során az elsőrendű bizonyíték a beismerő vallomás. Ebből következett, hogy az osztályellenséggel szembeni leszámolásban politikai fegyverként használták a bíróságokat és a beismerő vallomások kikényszerítésében a legbrutálisabb fizikai kényszert alkalmazták.
Az ellenség azonban nem volt pontosan definiálható, hiszen messze túlmutatott az osztályszempontokon. Nálunk a párt főideológusa, Révai József vezette le némi logikai csúsztatással azt a gondolatmenetet, hogy ki tekinthető a népi demokráciára nézve veszélyesnek. Kiinduló állítása szerint a fasizmussal le kell számolni. Bár már ennek a tételnek a szóhasználata is félrevezetésen alapult, hiszen Magyarországon nem a fasiszták, hanem a nácik és a nyilasok okozták a borzalmakat, de a második világháború poklát megélt emberek egyetértettek a háborús bűnösök felkutatásával és megbüntetésével, így nem figyeltek fel Sztálin szómágiába csomagolt csapdájára. Révai fejtegetése úgy folytatódott, hogy a köztársaságot meg kell védeni az ellenségtől, amely szintén találkozott az emberek elvárásával. A fasiszta ellenség – senki nem kérdőjelezte meg. Az ellenséget le kell tartóztatni. Ez is támogatásra talált. Innentől pedig bevezetett egy új fogalmat, amely lehetőséget teremtett egy végzetes csúsztatásra: a fasisztát reakciósnak minősítette, vagyis nem volt már feltétlenül szükség arra, hogy nyilas vagy németbarát kötődéssel, háborús bűnnel lehessen gyanúsítani valakit, amelyet esetleg bizonyítani is kellett volna egy eljárás során. Reakciós lett az, aki ellensége volt a demokratikus átalakulásnak, magyarán mindenki, aki nem volt kommunista. Az 1945-ös nemzetgyűlési választások eredménye azt mutatta, hogy a magyar társadalom nyolcvan százaléka a polgári pártokat támogatta, vagyis elutasította a szélsőbalos eszméket. Ennek tükrében érthető meg igazán, milyen tragédiát rejtett magában az 1946. évi VII. törvénycikk, amely rendelkezett a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről. A jogszabályt Sulyok Dezső kezdte „hóhértörvénynek” emlegetni, aki azonnal felismerte, hogy a politikai ellenfelekkel való leszámolás „legalizálása” rejlik a sorok között. Igaza lett. Az elkövetkező években a hóhértörvény számos koncepciós eljárás lefolytatásának az alapját képezte, a diktatórikus rendszer biztosításának egyik pillére lett.
A jogszabály bíróságok által leginkább használt fordulata az izgatás volt, amelybe az emberi viselkedésminták széles tárházát be lehetett erőszakolni. Izgatásnak számított például egy párttag szidalmazása akkor is, ha semmiféle politikai vagy közéleti vonatkozása nem volt a vitának. A korabeli „gyűlöletbeszéd” bizonyítására nem volt szükség, a bíró szabadon „mérlegelte” a felmerült vádat.
A politikai rendőrség korlátlan megtorló gépezetként „termelte” a bíróságok számára a gyanúsítottakat. Bárkit elérhetett a terror, az ötvenes évek elejére beköszöntött a csengőfrász időszaka. Mindenkit le lehetett tartóztatni, akiről ellenőrzött adat volt, hogy ellensége a népi demokráciának. Ellenőrzött adatnak számított egy kocsmai beszélgetésen elhangzott mondat, vagy a házmester bejelentése és a névtelen feljelentés is. A besúgó hálózat segítségével a párt „szeme és füle” ott volt szinte mindenhol.
A Kádár-rendszer is vérben született: a megtorlások során levezényelt politikai perekben szintén gyakorta alkalmazták a hóhértörvényt, amely a teljes időszakon át, 1989-ig hatályban maradt. Az 1946. évi VII. törvénycikk alapján nagyjából ötszáz embert végeztek ki és közel negyvenezer honfitársunkat ítélték súlyos börtönévekre.
A szerző Borvendég Zsuzsanna, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának tudományos munkatársa.
Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján érhető el.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pixabay)
