Mikor Arthur bátyám az országútról a csatakészen álló arczvonal elé befordult: akkor mind a két lovas rohanat, jobbra is balra is a töltéstől, körülbelől 2000 lépésnyi távolságban, hol az összecsapások történtek, szemlátomást el vala már döntve, az osztrák lovasság véres fővel vissza verve, ágyúi utolsót szóltak. S a jövő pillanatban végkép el is tűnt az ellenség a közel magaslati láthatár mögött. Csak holtjai és sebesültjei maradtak ott a csatatéren, meg a 4 darab ágyúja s ezek lőszerei, melyeket Kornél bátyám foglalt el és ime épen most hoz haza Miklós-huszárjaival. Ez történt a jobb centrumban. – Balra az országúttól Kmethynek Vilmos-huszárjai térnek vissza a szintén győztes balszárnyi rohamból. Mind a két visszatérő csapatot harsány éljen! fogadja, mely az egész magyar hadseregen végi harsog!
S a jövő pillanatban, még mielőtt Arthur bátyám valamely parancsot adhatott volna: az egész magyar hadsereg egy önkéntelen mozdulattal arczmenetben mint egy ember megindul előre…
Soh sem voltam ennél magasztosabb, lelkesitőbb látvány szemtanúja!
Ekkor jelent meg Dembinski az előre nyomulóban lévő harczél centrumában.
Egritől [azaz az elfogyasztott egri bikavértől] és haragtól kigyulladt aczczal »haltot« parancsol. »Micsoda ostobaság ez?« Ki mer itt előre nyomúlást vezényelni az ő tudta nélkül?! Kiált Arthur bátyámra. Azt a törzstisztet pedig ki az ő parancsa nélkül el merte foglalni azt a 4 ágyút – tehát Görgey Kornélt – főbelövetéssel fenyegeti.
Az »Állj!« parancsszóra az egész hadsereg rögtön megállapodik.
De Dembinskinek utóbbi méltatlan fenyegetéseire Gáspár ezredes ott fülem hallatára összeszidja a »polyáknak a teremtését« …!
Az arczvonal előtti tér, a kettős lovas rohanat szinhelye, felette élénk és változatos képet mutatott. Az országúttól jobbra ott állt a 4 elfoglalt osztrák ágyú – közülök azonban az egyiknek a vetágyúnak a lafettája vörös-fehér-zöldre festve. Gazdátlan lovak neki szilajodva száguldoznak szerte széjjel: az elesett vasasok alul elszabadultak vegyest az esett huszárok lovaival. Egyes huszárok terelik felénk, vagy hozzák vezetéken ezredökhöz.”
Ekkor történt, hogy egy honvédtiszt vágtatott visszafelé, ám a Vilmos-huszárok feltartóztatták. A tiszt erre még Kmetyt is keresetlen szavakkal illette, mire az lefogatta. A „holt részeg” százados nem akarta megmondani a nevét – aki egyébként kisjókai Udvarnoky Géza, a szombathelyi 44. honvédzászlóalj századosa, Klapka egyik legjobb barátja és testőr bajtársa volt –, a lóról pedig kiderült, hogy az egyik Vilmos-huszár elszabadult hátasa volt. A borgőzös tisztet négy huszár kísérte hátra, aki szembe szállt őreivel, mire egyikük karabélya tusával próbálta jobb belátásra bírni. „Erre a felizgató látványra bátyám – írta Görgey István –sarkantyúba veszi a lovát és az őrkiséret közelébe érve, rárival[l] a 4 huszárra, hogy nem szabad tiszt urat ütni, lökni. »De ha nem engedelmeskedik: szökni akar, « szól az egyik huszár. »Ha megszökik a fogoly, lődd le; ez kötelességed: de ütni nem szabad!« Ezzel bátyám ismét hátat fordit és meglátván közel Dembinskit, hozzá vágtat jelentést tenni a kellemetlen eset felől. Én önkéntelenül utána nézvén az egyre távolodó őrkiséretnek, látom, a mint a boldogtalan fogoly egy ujabb hirtelen mozdulattal szétüt kisérői közt és kiszabadulva közülök, tova iramodik Mező-Kövesd felé – a halálba! Egy lövés – a szökevény felbukik….
Szegény bolond; ezt is a jó egri bor mivelte benne!”
A tábornok öccse a csatatéren megnyilvánuló bajtársiasságot is megemlékezett: „Sosem hittem volna, ha szememmel nem látom, mekkora vágások telnek ki egy ember-kartól. Láttam kardvágást – nem egyet, vasason, huszáron – mely a koponyát orrtövig hasitotta ketté. Láttam olyat, mely fültől fülig szolgált s mind a két fület széltében ketté vágta…
Most hozták elé a sebesülteket, közembereket, tiszteket. Utóbbiak közt kivált kettőnek véres alakja még most is élénk emlékezetemben van. Iszonyúan össze valának vagdalva. Az egyik: Schmidt Albert százados a Vilmos-huszároktól (…) tán 19 sebet kapott. Százada élén, ahol legsűrűbb volt az ellenség, bevágván, halott gyanánt maradt a síkon; csak huszárjaink ragaszkodása, kik holttestét nem akarták ottan hagyni, mentette meg benne az élet szikráját, a mennyiben a gyorsabb orvosi vizsgálatot és segélyt ez tette lehetővé. – A másik súlyos sebesült a Hunyady-huszárok egyik osztályának parancsnoka, a holsteini születésű Thomstorff őrnagy volt. – Ennek koponyáján vasas és huszár kardok versenyt járták volt a kopogást. Ennek pedig az a története, hogy az összecsapás pillanatában a mi lovagias Thomstorffunk a szemközt jövő osztrák vasas vezértisztben – a maga szeretett »souverainjére« Holstein herceg trónkövetelőre ismert s ennek életét saját huszárjaitól megmentendő, hamar rá vetette magát, és testével fedezte…”
Répászky István Vilmos-huszár visszaemlékezése is érzékletes képet festett rohamukról: „Midőn Schlick serege a kápolnai ütközet után űzőbe vett és megkezdte az ágyuzást a még menetközben lévő csapatunkra. Erre a mi hat ágyunk az országut mellett tüzvonalba fejlődött és vissza ágyuzott az ellenségre. Az ágyuzás alatt a dragonyosok attaqueban közeledtek ágyuinkhoz, de nem sikerült nekik a támadás, mert mi huszárok Károlyi gróf [Helyesen: Mezey Károly őrnagy] vezénylete alatt rájuk törtünk, mire közülök igen sokan elestek és futásnak eredtek. Mi utánuk egészen az ellenség táboráig és két ágyut elfoglalva, nagy örömmel tértünk vissza Mezőkövesdre. Ezen ütközetben a mi czigány kürtösünk [Helyesen: trombitásunk] egy vágással leteritette az ellenség élén lovagló őrnagyot. A csata után, a csatatéren táboroztunk.”
Windisch-Grätz hadjárata csupán egy eredményt ért el, a magyar fősereg a Tisza mögé hátrált. A hadászati kezdeményezés mindkét fél kezéből kicsúszott, így nem lehetett tudni, melyik fog előbb támadást indítani.
A Tiszafüredre való retirálás komoly bizalmi válságot eredményeztett a honvédseregben Dembiński személyét illetően, így Görgey István nem véletlenül tette fel a kérdést: „Ez az ember vezessen bennünket győzelemre? Ez fogja hazánk ügyét kivivni?!”
A szerző Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa
Az eredeti írás „Soh sem voltam ennél magasztosabb, lelkesitőbb látvány szemtanúja!” Utóvédharc Mezőkövesdnél, 1849. február 28-án címen a Magyarságkutató Intézet oldalán érhető el.