A pozsareváci békével lezárult a törökök kiűzése Magyarországról

A 302 éve megkötött békében a törökök a Temesköz és Belgrád mellett átengedték Szerbia és Bosznia északi részét.

A történettudomány korábban a Jagellók korát a hanyatlás időszakának tekintette. Az újabb eredmények ezt a sommás állítást ma már jelentősen árnyalják és rámutatnak, hogy a döntő változás nem a magyar állam gyengülésében, hanem a törökök további jelentős erősödésében rejlik. I. Szelim (1512-1520) közel-keleti hódításai a világ legerősebb hatalmává tették az oszmán törökök államát. Szelim utóda, fia, I. Szulejmán (1520-1566) viszont a hódítások fókuszát ismét az európai kontinensre helyezte át. A négy-ötszörös erőfölényt a törökök nagyon gyorsan kamatoztatni tudták. 1521-ben elfoglalták a magyar déli végvárvonal kulcspontját, Nándorfehérvárt, ezzel szabad utat nyertek az ország szívébe. A döntő összecsapásra hiába mozgósította II. Lajos a keresztény Magyarország addigi legnagyobb hadseregét, a háromszoros török túlerő a mohácsi síkon a magyar sereg minden vitézsége ellenére elsöpörte a középkori magyar királyságot.

A török hódítás bő másfél évszázadon keresztül meghatározta Magyarország mindennapjait. A társadalom átmilitarizálódott, jelentős népességvesztésre került sor. A török hódítást a Habsburg uralkodók magyar területen meg tudták állítani, de csak jelentős külföldi anyagi és katonai hozzájárulás segítségével. A Mohács után kettő, Buda elvesztése után három, majd Thököly Imre fejedelemségével négy részre szakadt Magyarország számára a földrajzi felfedezések és az ennek hatására átalakuló gazdasági rendszerek is komoly nehézségeket okoztak.

Az erős európai középhatalomból a fejlődés perifériájára szorult, idegen hódítók által szétszabdalt országot belső megosztottság is sújtotta. A magyar politikai elit egyik része a muszlim hódítók pártjára állt, míg a másik fele a Habsburgokban látta a lehetőséget az ország felszabadítására. A helyzet paradoxona volt, hogy a törökök által létrehozott, története nagyobb részében török vazallusként működő Erdélyi Fejedelemség jórészt nagyobb mozgásteret biztosított a magyar önrendelkezésre, mint a megmaradt királyi Magyarország. Utóbbi tekintetében nyilván figyelembe kell vennünk a törökök folyamatos katonai nyomását és a magyar területek gazdasági erejének elégtelenségét a törökök feltartóztatására.

A törökök katonai ereje a 16. század végére lassú hanyatlásnak indult. A részleges török kudarcok sokakban azt a látszatot keltették, hogy akár már a tizenöt éves háborúban lehetőség lett volna a törökök kiűzésére. Birodalmuk erőforrásai azonban még sokáig biztosították számukra a magyar területek feletti ellenőrzést. A lehetőségek közötti űrt kiválóan szemlélteti, hogy ekkoriban még a Habsburg Örökös Tartományok sem voltak egy uralkodó kezében, arra csak I. Lipót idejében került sor fél évszázaddal később.

A törökök kiűzését végül egy végzetes török hiba tette lehetővé. A 17. század derekán az Oszmán Birodalom átmenetileg megerősödött, a tehetséges Köprülü Mehmed és fia Ahmed tevékenységének következtében a törökök úgy gondolták, hogy eljött az ideje Bécs meghódításának. Az erőviszonyokat azonban nem mérték fel elég alaposan és Bécs mellett hatalmas vereséget szenvedtek. A magyar sors tragédiája, hogy a török oldalon ekkoriban több magyart találunk, mint a keresztény szövetségesek táborában. Ezt követően a török hatalom gyorsan összeomlott. I. Lipót seregeit 1686-ban Budát, két évvel később pedig már Belgrádot foglalták el, miközben a török erősségek sorra kapituláltak az őket körbezáró keresztények előtt.

A helyzetet XIV. Lajos lépése változtatta meg. A magát legkeresztényibbnek tartó király látva I. Lipót súlyos harcait Magyarországon, elérkezettnek látta az időt területszerzésre és a Rajna mentén támadást indított. A keresztény seregek jelentős részét ki kellett vonni a magyar területekről és nyugatra küldeni a franciák ellen. Ez lehetőséget adott a törököknek az ellentámadásra. Sikerült is nekik visszavenni Belgrádot 1690-ben. A török sikereknek a következő évben a század legvéresebb csatája vetett véget Szalánkemén mellett. Ismét csak a magyar sorsa mutat rá, hogy Zrínyi Miklós fia, Zrínyi Ádám Szalánkemén mellett a Thököly által vezetett török csapatok fegyverei által vesztette életét.

A háború menetében ekkor az erők kiegyenlítődtek. Több véres összecsapást vívtak, mint például Pétervárad falai alatt és Hetény mellett, de sikert egyik sem hozott. A helyzetet egy korszakos katonai zseni, Savoyai Jenő változtatta meg, aki Zenta mellett 1697-ben döntő vereséget mért a törökökre. A törököket ez a vereség bírta rá a béketárgyalások megkezdésére. A hosszú, véres háborút lezáró békeszerződést 1699-ben Karlóca mellett írták alá. A Temesköz kivételével Magyarország felszabadult a török fennhatóság alól.

Magyarország szenvedése azonban ekkor még nem ért véget. Az országra nehezedő nyomás, a rosszul fizetett, gyakran ellátatlan császári csapatok kegyetlenkedései, az elviselhetetlen adóterhek, valamint a sokak által igazságtalannak tartott Újszerzeményi Bizottság működése utoljára sodorta egy táborba a magyar politikai elit Habsburg-ellenességre hajlamos részét. A robbanást az okozta, hogy az ország legjelentősebb és leggazdagabb földesura, egyben legnagyobb tekintélyű családjának feje, Thököly Imre nevelt fia, Zrínyi Ilona első házasságából származó gyereke, Rákóczi Ferenc állt a kibontakozó felkelés élére.

A felkelők oldalára állt a politikai elit és az ország nagyobb része, de korántsem az egésze. De maguk a felkelők sem voltak belülről egységesek, lényegében Rákóczi személye és tekintélye tartotta egyben őket. Nem sikerült egy egységes politikai társadalmi, gazdasági programot létrehozni, nem alakult ki egy egységes jövőkép sem Rákóczi oldalán. A kimerült ország erőforrásai nem voltak elegendőek hatékony haderő létrehozására. A létszámában jelentős, de felszereltségében, kiképzettségében gyenge, a korszerű nyugati hadseregek harceljárásait csak korlátozottan alkalmazni képes kuruc haderő nyolc évig mégis képes volt ellenállni. Számottevő külföldi segítség hiányában a császári sereg annak ellenére képes volt katonailag legyőzni Rákóczi hadait, hogy a főerői a franciák ellen harcoltak itáliai és német területeken.

A szatmári béke azonban mégis inkább kiegyezésnek, mint diktátumnak tekinthető. Rákóczi szabadságharcának sikere, hogy a magyar belső önrendelkezés a katonai vereség ellenére megmaradt. Az ország belső ügyeit magyarok intézték, a magyar politikai vezető réteg bécsi integrációja pedig folytatódhatott, így a 18. század folyamán a magyarok befolyása jelentősen nőhetett a bécsi udvarban.

Az ország számára azonban még egy utolsó nagy erőpróba hátra volt. Magyarország elvesztését követően a törökök hamar összeszedték magukat. 1710-1711-ben már megverték I. Péter orosz cár seregét, 1715-ben pedig Moreát hódították vissza Velencétől. A következő évben pedig elérkezettnek látták az időt a magyarországi hódításra. A császári csapatok élén azonban még mindig Savoyai Jenő állt, aki sikert sikerre halmozott. 1716-ban Pétervárad alatt verte meg a törököket, majd visszafoglalta Temesvárt, a következő évben pedig ismét nagy győzelmet aratott a törökökön Belgrád falai alatt, majd elfoglalta az erődöt is. A törökök belátták, hogy nem érhetnek el sikert.

Az 1718. július 21-én megkötött pozsareváci békében a törökök a Temesköz és Belgrád mellett átengedték Szerbia és Bosznia északi részét, valamint Havasalföld nyugati felét az Olt folyóig. A béke aláírásával lezárult a törökök kiűzése Magyarországról.

A török fennhatóság és a háborúk mérhetetlen szenvedést okoztak a magyar társadalomnak, gazdaságnak és népességnek. A magyarság szinte helyrehozhatatlan károkat szenvedett. A trianoni diktátum századik évfordulóján a magyar történész társdadalom arra mutat rá, hogy a diktátum gyökerei is a török hódítás okozta károkban keresendők.

A pozsareváci békével új korszak köszöntött Magyarországra. Az állandó háborúskodás megszűnt, a társadalom demilitarizálódhatott. Az udvar az ország déli határai mentén megszervezte a Katonai Határőrvidéket, amely mentesítette az ország belső területeit a határmenti csatározásoktól, amelyek egészen a 19. század közepéig a mindennapok részét képezte a Balkánon. Magyarország elindulhatott a regenerálódás útján. A hatalmas lakatlanná vált területek lassan benépesedtek, megindulhatott a békés kereskedelem, a lakosságszám is növekedésnek indult. A regenerálódás hosszú évtizedeket vett igénybe. Magyarország szerencséjére az elkövetkező 130 évben területét szinte egyáltalán nem pusztították háborúk. A két legjelentősebb kivétel, az 1788-as temesközi és erdélyi török betörés és az 1809-es francia háború veszteségei nem mérhetőek az 1526 és 1718 közötti szenvedés és károk mértékéhez.

A 18. század utolsó harmadára Magyarország a lehetőségekhez képest regenerálódott a legsúlyosabb károk tekintetében. Ekkor találkozunk az első jelentősebb reformelképzelésekkel, az ország vezetői egyre határozottabban foglaltak állást a modernizáció mellett. Ezt a folyamatot II. József elsietett intézkedései, majd a francia háborúk nehézségei évtizedekre visszavetették, de a századforduló idején megszületett az a nemzedék, amely a reformkorban Magyarországot a polgári fejlődés útjára vezette.

Nagy-Luttenberger István, tudományos főmunkatárs

Történeti Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet