A terhes férfi. Eme rövid, velős, lényegre törő címmel debütálta legújabb „formabontó” sorozatát a Netflix. Ezt látván Simone de Beauvoir, a genderelmélet nagyrabecsült szülőanyja bizonyára örömtáncot jár a pokolban Marx karjába kapaszkodva, sátáni kacajuk talán át is hallatszik néhány csatornafedőn. Lám, csak volt értelme és létjogosultsága a genderügyi népszavazásnak. Itt van rá az újabb bizonyíték.

A sorozat dióhéjban összefoglalva: Japánban valamely oknál fogva már férfiak is teherbe eshetnek, amely szerencsétlen eset meg is történik főszereplőnkkel. A továbbiakat nem részletezném, a Google keresője az összes információt pontosan jegyzi mindazok számára, akik kíváncsiak rá.

A magyarországi kritikák szerint a sorozat formabontó, remekül felhívja a figyelmet a nemek közti különbségekre és az ebből fakadó társadalmi igazságtalanságokra, valamint fantasztikus érzékenyítés a javából. Elmondom, ez miért nem igaz, sőt miért kifejezetten káros. 

Kezdjük azzal, hogy a végletekig progresszív sorozat a modern társadalom alapköveit King Kong-ként összezúzó felfedezése mindössze annyi: a reklámszakma rendkívül álságos, pénzhajhász és hipokrata. Ki gondolta volna, ugyebár? Eme igazság megfogalmazásához pedig feltétlenül egy terhes férfi figurájára volt szükség. 

Ám az ennél sokkal kártékonyabb üzenet az a feministák által unalomig skandált teória, miszerint nemi szerepeink kizárólag a társadalmi nevelésnek köszönhetők. A sorozat a már említett rendkívül formabontó módon lendületeset csavar a megszokott párkapcsolati felálláson, struktúrán és dinamikán: a férfi esik teherbe alkalmi kapcsolatából, minekutána saját bőrén tapasztalhatja meg a „női léttel” járó „hátrányokat”. 

A sorozatban a terhes férfi karakterét valóban rendkívül indokolatlannak érzem. Társadalmunknak egyszerűen nincs szüksége arra, hogy egy újabb sorozatban bombázzák szét a hagyományos nemi szerepeket. Bármennyire is ellene van ez oly sok mindenkinek, a két nem között alapvető, kognitív pszichés különbségek vannak. Tudom, hogy Betty Friedan feminista aktivista nem ezt tanította, de ő tévedett. 

A férfi és női szerepkörök felcserélése nem azért rettenetesen destruktív, mert néhány idős konzervatív polgárt a szívroham veszélye fenyegeti egy „terhes férfi” növekvő pocakja láttán, hanem mert egy torz és egészségtelen társadalmat eredményez, amelynek tagjai depressziósak, szenvedélybetegek, de mindenekelőtt rendkívül magányosak. Az emberi psziché évezredek óta funkcionál egy bizonyos adott módon, amelyet nyilvánvalóan nem tudott fölülírni az elmúlt néhány évtized.

A világnak nem egyre több és több Netflix által propagált érzékenyítésre van szüksége, hanem sokkal inkább arra, hogy ráébredjen, az alapvető mentális különbségeink teljes negligálása idővel romba dönti a társadalmakat. Nem azért kellene a nőnek nevelnie a gyermekeit és gondoskodnia a családról, mert néhány bigott hímsoviniszta nem tud haladni a változó világgal, hanem mert ez kiirthatatlan evolúciós parancsunk. Ennek megtagadása tömeges depressziót és aberrációt von maga után.

A progresszivitás ezen fokának népszerűsítése egyértelműen káros a társadalom berendezkedésére és a társadalmat alkotó egyének mentális egészségére nézve – ráadásul a főszereplő élő példa a biológia szabályszerűségeinek a megcsúfolására. A sorozat azt üzeni, hogy egy anya életének nem kell szükségszerűen csak a gyermeke körül forognia. Ezt a nézőpontot hirdetni vérlázítóan felháborító. 

Egy kisgyermeknek szüksége van az anyjára. A szakmához a Netflix producereinél talán jobban konyító gyermekpszichológusok mind egyetértenek abban, hogy az egészséges lélekfejlődéshez szükség van a szülő jelenlétére. Természetesen mindenféle módon fel lehet nevelni egy gyermeket, akár úgy is, hogy az anyuka hetente egyszer foglalkozik vele másfél órát, mert hát nem egy ősanya a típus, az eredmény: diszfunkcionális, gyenge, mentálisan sérült felnőttek sokasága. Mióta követendő álláspont a kicsit akarom is, meg nem is? Milyen szülő válik egy ilyen emberből? 

A sorozat minden olyan jelenséget felvonultat, amely csendben mételyezi a modern, felvilágosult társadalmakat: a feminizmus eszméit, a nemi szerepek felcserélésének gondolatát, az egyéjszakás kalandokat, a karrierhajhászást – természetesen egyiket sem negatív áthallással megterhelve. 

A kérdés pedig annyi: tényleg nincs határ?

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)

...

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!