Vannak az életben nagy találkozások, melyek nemcsak a részvevők számára szerencsések és sorsmeghatározóak, hanem akár egy egész műfaj számára. Jagger – Richards, Lennon – McCartney, hogy a legismertebb szerzőpárosokat említsem, de haza vizekre evezve ide sorolható a Szörényi – Bródy vagy a Cseh – Bereményi kettős is.
Minden túlzás nélkül e sorba illeszthetjük a vörösborkészítés nagymesterének, Bock Józsefnek és a magyar gasztronómia fenegyerekének, Bíró Lajosnak a találkozását, mely, ha nem is járt a továbbiakban intenzív együttmunkálkodással, de eredményeképpen stílusteremtő, etalonértékű éttermek sora jött létre, melyek azóta álló csillagok a magyar gasztronómia égboltján.
Az első, pesti Bock bisztró 2004-ben nyitotta meg kapuit, ezt követte a Bock Buda, ami később felvette a Vendéglő a Kisbíróhoz nevet, majd a Bock Balaton Vonyarcvashegyen. (Nyílt egy egység Koppenhágában is, annak további sorsáról nem sok szó esett a szaksajtóban.) S bár, mint világhálós forrásokból megtudhatjuk, hogy az őket összekötő „corporate” séf, Bíró Lajos nem vesz már részt napi szinten az éttermek konyhai kísérletezésében, de filozófiája, megközelítésmódja, kulináris stílusjegyei mindhárom egységben meghatározóak a mai napig.
A Bíró Lajos nevéhez köthető éttermekben, büfékben gyakran találkozhatunk nemcsak kifogástalan, ötletes, izgalmas fogásokkal, hanem olyanokkal is, melyek a szó legszorosabb értelmében emlékezetesek, évtizedes távlat sem koptat emlékükön.
S ez nagy szó. Főként, ha az ember több mint negyed évszázada vadássza a jó éttermeket és izgalmas, különleges ételeket.
Több mint tíz év telt el azóta, hogy apámmal első ízben betértünk a Bock bisztróba egy kiadós ebédre (korábban, nem sokkal nyitás után jártam e helyen, akkor megelégedtem a magyaros „tapas-szal” kísért borozással), de a rendelt fogások közül több is olyan impresszív volt, hogy ma is érzem a nyelvemen az ízüket, s képileg is beleégtek a memóriámba. Hadd említsek kettőt név szerint. Az első az „Ökörpofa „retro”” nevű klasszikus, mely ma is étlapon van mind a körúti, mind balatoni egységben, igaz, más körettel. Pörkölt-hangulatú pofa, sertésfül, velőscsontba rejtett krumlipüré – így nézett ki akkor a fogás, mely akár névjegye is lehet a Bíró Lajos stílusnak, ha nem alkotott volna a Mester tucatnyi hasonlót. Mint például a másik akkori fogásunkat: bőrén sült fogas, marhaínnal, vargányával és túrós csuszával. Közös a két fogásban a kiváló alapanyagon, a remekbe szabott technológiai megvalósításon, a virtuóz tálaláson túl a magyar ízharmóniák megőrzése ötletes, kreatív alapanyagtársítások mellett. De hosszan példálózhatnék Bíró Lajos jegyezte Buja disznó(k) rántott sertésfülével, A Séf utcájának mustáros hagymás lecsókolbászával, vagy a Bock bisztró libamáj sushi-jával, ahol a sushi csak forma, a rizs helyét a libamáj veszi át, amit füstölt tokhallal tálaltak, midőn pár éve kóstoltuk e kreációt egy székelyföldi séf barátommal. Surf and turf (hal és hús egy tányéron) volt ez a javából!
