Lecsó

Jobb híján lecsónak fordították az animációs filmnek, a „Ratatouille”-nak a címét, bár a francia konyha fogása sok mindenben különbözik a hazaitól.

Jobb híján lecsónak fordították a népszerű animációs filmnek, a „Ratatouille”-nak a címét, bár a francia népi konyha slágerfogása sok mindenben különbözik a mi változatunktól. Kerül bele cukkini és padlizsán, provence-i fűszerek adják a különleges karakterét. Annyi biztos, hogy ugyanahhoz a nagy családhoz tartozik mindkét étel. Akárcsak a török menemen, az izraeli shakshuka, a Máltán is elterjedt szicíliai caponata. De nyugodtan ide lehet sorolni a balkáni, rizzsel készült gyuvecset is, azzal a megjegyzéssel, hogy alapjáraton abba húst is tesznek, böjti időkben hús helyett padlizsánt. A szintén délszláv muckalica is közeli rokon, abban is van hús a lecsó alapanyagokon kívül, viszont nincs rizs.

A „Szellem a fazékból” című műsor lecsóról szóló adása kiválóan érzékelteti, hogy micsoda késhegyre menő polémiákat folytatnak a lecsórajongók arról, hogy mi kell a lecsóba és mi nem. Ezek verbális csörték minden túlzás nélkül a hitvitákkal rokoníthatók, egymás meggyőzésének esélye minimális. Aki szeret főzni és szereti a lecsót is, annak megvan a maga kidolgozott receptje, eljárásmódja.

Jómagam füstölt szalonnáról indítom, ez optimális esetben egy battonyai kistermelő, Bányai István mangalica-durok keresztezésű sertésből készült kolozsvári szalonnája.

A pörcöt kiszedem, mert különben megpuhul, a zsírban kolbászt pirítok, ez jó esetben családi forrásból származik, ha nem, akkor az imént említett termelőtől.

De járva a Kárpát-medencét, sokféle kolbásszal találkozik az ember, főleg ha kolbászrajongó és keresi a kóstolás lehetőségét. A kolbászok egy része pedig szükségképpen a lecsóban végzi. A békési stílus a kedvencem, azon belül legjobb élményeim Újkígyóshoz kötődnek, Harangozó Imre etnográfus mutatott be a település legjobb kolbászkészítőinek, ha egyet kell említeni, akkor Pallér Sándorra szavazok, akinek kolbászaira már akkor felfigyeltem, amikor a békéscsabai kolbászfesztiválon összevásároltam egy szép sort a legbizalomgerjesztőbb adalékmentes kolbászokból, majd többször is végigkóstoltam a szortimentet különböző jóbarátokkal, a „Pallér Böllér” kolbász mindig az élbolyban végzett.

A megpirított kolbászkarikákat is kiszedem, majd jön a karikára vágott paprika, kisvártatva a hagyma. 

Ha magamnak készítem, sokszor csak hegyes erőset teszek bele, egyébként szeretek többszínű paprikát használni.

Megszórom fűszerpaprikával, az utóbbi években kizárólag Aranyszalagos paprikát használtam, (a Magyar Gasztronómiai Egyesület minőségi védjegye) előbb a bezdáni Kiss családét, míg tartott, amióta elfogyott, a Rubin cégnek a csipedett paprikája mellett stabilizálódtam, ennél jobbat nem találtam, nem kóstoltam sehol, édes, aromás, illatos, színe gyönyörű. A szegedi, Gőzmalom utcai mintaboltban szoktam megvenni, a kiszolgálás formálisan udvarias, de a kedvesség, szívélyesség teljességgel hiányzik, mosolyt a termék dicsérete sem csal a kiszolgálók arcára.

Kevés parajdi sót teszek bele, mert a kolbász és a szalonna is ad sót az ételhez, mozsárban frissen, durvára dörzsölt bors is kerül hozzá. Két kavarás után jöhet a paradicsom s a sült kolbász. Ha van rá idő és ambíció, akkor a paradicsomot meghámozom. Nagy lángon főzöm, serpenyőben, nem is fedem le, szeretem, ha a paprika megőriz valamit roppanósságából és természetes színéből. Amikor a paradicsom megadta az ételnek kellő krémességet, megszórom a szalonnapörccel és sokszor némi zöldfűszerrel is, kedvem szerint. Snidling vagy zöldhagyma zöldje a kedvencem a lecsóhoz, idényben – mint például most – jöhet a medvehagyma is. Ha tojással készítem, azt nem ütöm bele, hanem inkább buggyantott tojást teszek a tetejére.

Végül hadd említsek néhány éttermi élményt. Az esztergomi Bistro42, az „Á la Maison” lecsójáról, a váci Lujza és Koriander shakshukájáról már esett szó e rovatban, most zárásképpen egy igen régi, de annál kiemelkedőbb lecsóélményt idéznék fel egy tavaly őszi, aránylag friss tapasztalat mellett.

2008-ban járunk, mely meghatározó esztendő volt a magyar vendéglátás gasztro-forradalomnak is nevezett történetében. Ha emlékezetem nem csal, ebben az évben nyitott több, mára legendává vált étterem, a Babel, a Costes, az Onyx, a tavaly megszűnt Olimpia. Ebben az évben jelent meg első ízben az Alexandra kalauz, a Gault Millau elődje, s ez volt az az év, amikor a Budai Gourmet fesztiválon először vonultak fel a csúcséttermek. Másodszor került megrendezésre a wikipédia által is legjelentősebb magyar szakácsversenyként említett „Hagyomány és evolúció”, ahol Széll Tamás, a Bocuse D’Or 2016-os európai döntőjét is megnyerő séf kapta az első helyet.

Az év szeptemberében látogattam meg első ízben az Onyx éttermet, ahol a „Magyar evolúció” menüt rendeltem meg. Életre szóló, meghatározó élmény volt az ételsor libamájtortácskától a Somlói XXI század-ig. 

Harmadik fogásként konfitált fogas érkezett „ínyenc lecsóval”, ami többek között aszalt paradicsommal és sült paprikával készült.

Otthoni reprodukcióra sarkalló, remek tányér volt.

A tavalyi esztendő talán legmeggyőzőbb lecsóját a „Capital by Fald Fel” nevű étteremben ettem a Nagykörúton. (Lásd: facebook.com) A koktélparadicsomos, mikro-zöldekkel, kétfülű serpenyőben tálalt kacsamájas változatot asztaltársammal együtt kifejezetten ízletesnek találtuk, kiválónak bizonyult a íz-egyensúly, megnyerően emulziós volt az állag, remekül passzolt hozzá a jól hőkezelt, tisztes alapanyagból való kacsamáj. Már csak egy meggyőző minőségű kenyér hiányzott, ezzel együtt: soha rosszabbat!

Borítókép: Capital étterem (Fotó: A szerző felvétele)