Megszokott ízek, gigantikus adagok, megnyerő atmoszféra: Csalánosi csárda

Az étlap igen hosszú, fősodratú, népszerű ételeket kínálnak – néhol egy kis csavarral – a kilencvenes évek stílusában.

A kilencvenes években a legnépszerűbb éttermek egyikének számított a Retek utcai Szent Jupát. Az akkoriban megszokott, amúgy is nagy adagoknak a kétszeresét, háromszorosát adták, alig meghaladva fősodratú éttermek árszínvonalát, a maradékot pedig kérésre elcsomagolták.

A hely dübörgött, szinte soha nem lehetett szabad asztalt kapni, hogy működtettek-e foglalási rendszert, arra nem emlékszem, akkoriban a foglalás nem épült még be a szokásrendünkbe. Hatalmas szeparéik voltak az alagsori helységben, a felső, nagyobb részt az ezredforduló táján nyitották meg.

Első ízben leültünk négyen, családi körben az egyik asztalhoz, minden különösebb engedélykérés vagy magyarázkodás nélkül mellénk ültettek egy négyfős, idegen, angolul beszélő társaságot. Valahogy elfértünk, nem túl kényelmesen. Csevap címszó alatt ugyanazt a kerek fasírtot adták, mint olasz húsgombócként, kilenc nagy darabot, átlagember hárommal jóllakott. A brassói aprópecsenyém akkora mennyiséget tett ki, hogy miután jóllaktam vele, alig látszott, hogy fogyasztottam belőle.

A képek a szerző felvételei

Egy alkalommal hárman kértünk egy kétszemélyes, pékné módra készült csülköt, a maradékot hazavittem, másnap egész nap azt ettem, jóllaktam vele reggel, délben és este. Az egyes fogások elkészítési szintje változó volt, a fél kacsát rendesen kiszárították, a hagymás rostélyos túlkészült, a párolt és rántott ételek alapvetően rendben voltak. Nem mernék megesküdni a szarvaspörkölt önazonosságára, de kifejezetten ízletesnek találtuk, többször is rendeltük.

Akkoriban non stop nyitva tartásuk volt, éjjel kettő és reggel hét között többnyire akadt szabad asztal, nem kellett fél órát a pult mellett üldögélni. Rossz nyelvek szerint a vendégek által meg nem evett és el nem csomagoltatott köretek ismét tányérra kerültek, többektől is hallottam, hogy például az említett csülökétel köretében több generációs krumplit is meg lehetett különböztetni. Egy ízben sikerült csak megenni egy teljes főételt, 1995 májusában Colosseum-koncert után éjjel két órakor öcsémmel elpusztítottunk egy adag hagymás rostélyost és egy adag fokhagymás sertésjavát köretestül, mindenestül.

Mindez a Csalánosi csárda kapcsán ötlött fel bennem, azzal a nagyon fontos megjegyzéssel, hogy lényegében egyetlen formai hasonlóság van a két hely között, a gigantikus főételadag.

Mert a Csalánosiban sokkal jobban főznek, az ételek frissen készülnek, a beltér nagyságrenddel igényesebb, a maradék újrahasznosításának lehetőségét ki merem zárni, a kiszolgálás is jobb, bár még javítható. De az az élmény, amikor a szokásosnál nagyobb tányéron megérkezik egy normál adag bő kétszerese, nagyon erős deja vu érzés okozott mindkettőnknek.

Tegyem hozzá, asztaltársam is járt a Szent Jupátban a kilencvenes évek közepén, más kérdés, hogy neki egyszer is elég volt, jómagam kispénzű egyetemistaként évente egyszer-kétszer visszatértem oda.

A Csalánosi csárda bejáratánál fából faragott kapu, japánkert ihlette kis vízesés, tavakkal és aranyhalakkal, cserépben esztétikus virágkompozíciók. A beltér rusztikus, hangulatos. Ottjártunk idején élőzene volt, egy szintetizátoros zenész magyar nyelvű örökzöldekkel szórakoztatta a nagyérdeműt. Nem a mi zenei világunk, de különösebben nem zavart, jobb volt, mint ha rádió, rap, hip-hop vagy valami egyéb iszonyat szólt volna.

Az étlap igen hosszú, fősodratú, népszerű ételeket kínálnak néhol egy kis csavarral, a kilencvenes évek stílusában, amikor az volt többek között a nóvum, hogy nemcsak sajttal és sonkával töltötték a csirkemellet, vagy hogy a megtekert narancsszeletet kísérő petrezselyem helyett rozmaringgal tálalták a főételeket. Hol volt akkor még annak az elvnek a gyakorlatba ültetése, hogy csak az kerül a tányérra, ami ehető és az ételhez tartozik? A köreteket, salátákat is integráló számozás 277-nél áll meg, csak csirkemellből annyi fogás készül, konkrétan 16, mint másutt összesen.

Első ízben a 2010-es évek első felében jártunk itt, halászlét ettünk és vegyes haltálat, utóbbinak a felét elcsomagoltattuk. Hagyományos módon, jellemzően mélysütve készítették el a friss halakat, meg voltunk elégedve, azt kaptuk, amit vártunk.

Másodszor a minap tértünk be, Budapest felé tartva, ezúttal húsos éteket rendeltünk. A májgaluskaleves kifejezetten jól sikerült, nem éreztünk benne „vegetalábat”, kellően mély volt az íze és a színe. A galuska kicsit töredezett, morzsolódott, de ízre ez is rendben találtatott, a zöldséget sem főzték tönkre. A csülkös babos pacal vegyes érzéseket keltett bennem. A pacal és szaft jól sikerült, de ezt az ételt jobban kedvelem nyers csülökkel, mint füstölttel, a bab túlkészült és nem csodálkoznék, ha konzervből származott volna. Mindazonáltal tény, hogy a fogást így, ahogy volt, jól esett enni. Átlagos minőségű, friss ipari fehér kenyeret adnak hozzá. A mellé rendelt kovászos uborkát jobbacskának mondanám.

A rántott velő lényegében fűszerezetlen, kissé sótlan is, de ezen hamar segítünk, végül ezt is jó étvággyal ettük. Komoly mennyiségű, helyben készült, „old school” édesített tartárt hoztak mellé, kövezzenek meg, de a fine dining iránti rajongásom mellett ez nemhogy nincs ellenemre, de kifejezetten kedvelem, akárcsak a hagyományos, édesített uborkasalátát, amit köret helyett kértünk mellé. Jó döntés volt a köret mellőzése, még így is becsomagoltattuk a velő kétötödét, s a fél adag pacal egy részét, merthogy a fél adag is több volt, mint sok helyen az egész. Asztaltársam citromot is kért a velőhöz, szinte egy egész citromot hoztak hatodolva, ami nem került a számlára, a kenyeret sem számolják fel. A csomagolást igen, ami teljes mértékben rendben is van. Jól záró műanyagdobozokat használnak, amit a csárda saját feliratú nejlonszatyrában adnak át a vendégnek. Egyébként tányérkészletük is esztétikus, feliratozott, mint ahogy a szalvéta is.

A mákos lütyü egy mákos guba ihlette kalácsdesszert, retró tálalásban, a mellé adott fagylaltot Mövenpicknek saccoltam, adtak mellé meggybefőttből származó meggyszemeket és egy faragott eperszemet is. Élvezhető desszert volt, ám sokallottuk rá a 2000 forintot, ennyiért desszertcsodákat lehet enni csúcshelyeken.

Összességében nem volt ez rossz tapasztalat, társam a Google Maps–Facebook–Tripadvisor–Itt jártam ötös skáláján, ahol három pont jelenti az átlagot, a házi használatú, 0,25-ös pontosságúra finomított verzióban 3,5 pontot adott, jómagam 3,75-re taksáltam az összélményt. Ami pedig az ár/érték arányt illeti, az alapvetően rendben van, 13 500 forintot fizettünk egy üveg szódával, két deci borral a felsorolt ételekre. Felszolgálási díjat nem számolnak fel.

A kiszolgálás rutinszerű, személytelen, a forgalom által leterhelt. Az egyik pincér, akihez fordultunk pár kérdéssel, kifejezetten udvarias volt, bár nem hozzá tartoztunk, másik, aki tulajdonképpen foglalkozott velünk, kevésbé, kedvesnek sem mondanám, inkább nyeglének, ellentétben a fizetőpincéri funkciót ellátó hölggyel. Ő három dobókockát is hozott, mosolyogva jelezte, hogy ha három hatost dobunk, akkor nem kell fizetni. Egy hatos összejött, amire persze nem járt kedvezmény.

Nem volt ez hibátlan élmény, de könnyen lehet, hogy megállunk itt máskor is.

Elérhetőségek:

Csalánosi csárda

Kecskemét, Felsőcsalános 5.

Telefonszám: + 36-20/970-9710

Honlap: www.csalanosi-csarda.hu

E-mail-cím: [email protected]