Mostanában sokszor eszembe jutott az a harminc éves emlék, amikor hályogkovács módjára a Hét Borbírák Rendje színeiben hazánk boraival megjelentünk két nemzetközi kiállításon. Ez a kilencvenes évek elején történt, tehát egészen más környezetben, mint amiben most élünk. Mi is csak utánozni próbáltuk valamelyest a környező és hozzánk képest mérföldekkel előrébb járó borvilágot, már ahogy tudtuk. Éreztük, hogy egészen más módon kell megközelíteni a borok bemutatást és kínálását, mint ahogy addig volt. Már ha volt.
Kiválogattuk az akkor legjobbnak tartott palackozott borokat – Tiffán Ede, Vesztergombi Ferenc, a Móri Kúria, a Scheller Szőlőbirtok és mások boraival álltunk elő Veronában, majd Bécsben is.
A borok mellé a kamionra felpakoltunk két csinos karosszéket, asztalt, aranykeretes nagy tükröt, de vittünk magunkkal használaton kívüli neobarokk csillárt és vagy negyven méter drapériát is. Ebből lett a magyar stand, ahol profi kóstolópoharakkal, pohármosogatógéppel és idegen nyelveket jól beszélő barátainkkal együtt kínáltuk a portékát. Igaz ugyan, hogy voltak helyi segítőink is, de a standon folyamatos volt a sorba állás – vagy éppen sorba ülés – egymásnak adták a kilincset olyan emberek, mint Angelo Gaja, Giacomo Tachis, Marchese Antinori, Luigi Veronelli – csak hogy az olasz bor-elit színe-javát említsem. A mellettünk lévő standon ezidő alatt sajnálatos módon az akkori Tokaji Borkombinát mini műanyag kávéspohárból kínálta a tokaji aszút.
Megmaradtam olvasó embernek annak ellenére, hogy a könyv ma már közel sem azt jelenti a világ számára, mint harminc vagy akár húsz évvel ezelőtt. Sokszor veszek le a polcról korosabb szakkönyveket is és elborzadva szemlélem ma is honi borászatunk bemutatását képekben, a ’80-as, ’90-es évekből. Ahol nem maradhatott el soha a szőlősor végén álldogáló kopott Trabant vagy Skoda, a szegénység és nyomorközeli állapot folyamatos bemutatása szemben a svájci, francia vagy éppen olasz mesebeli tájakkal, csillogó pincékkel. Ezt sajnos ránk kényszerítették, nem tudtunk sokáig kibújni a kollektív közép- és kelet európai szocialista kárhozat hatásai alól. Ma is szomorkodtat ez a fellépés, de az talán még jobban, ha saját magunk nem teszünk meg mindent azért, hogy ez a múltbéli fájdalmas emlék eltűnjön végre az életünkből.
Hogy sikerüljön például a borainkat olyan környezetben bemutatni, ami nem múltidéző – bár így is lenne mivel büszkélkednünk, de sokkal inkább képes egy huszonegyedik századi fizetőképes és igényes fogyasztói réteghez szólni.
Ahol és amikor egyedi és luxusboraink környezete is méltó társa annak, ami palackba került. És legyen igény végre arra is, hogy az élelmiszer-szintű borokat leválasztjuk arról a minőségről, ami a Kárpát-medence egyediségét, utánozhatatlanságát és vitathatatlan értékeit hordozza. Mert a kettő nem ugyanaz. Nem ugyanazt a figyelmet és törődést érdemli.
Tokaj a szöveten
Ezért tartom komoly lépésnek azt a történetet, ami elsősorban Kulcsár Edithez, a mádi Demetervin Pincészet, a Tokaji Borbarátnők, a Vármegye Galéria és még ki tudja hány különféle igényességet és minőséget alátámasztó egyesület, társulás keretében végzett munkájához köthető. Nem másról van szó, mint egy toszkán egyedi szövet megálmodásáról. A szálfestéses, kézműves Busatti furmint szövet a tokaji borhoz méltó óarany színben és a tokaji borvidékhez illő kék árnyalatokban készült. Az első körben asztalterítő, asztali futó, szalvéta, függöny és díszpárna szett készült el. Vélhetően a sorozat tovább folytatódik majd. A Busatti által tervezett textília a klasszikus lakberendezéstől kezdve a modern designer termékekig rengeteg lehetőséget rejt magában. Nyilván ehhez elsősorban az kell, hogy elkezdjék használni, elsősorban Tokajban és a tokaji borokat bemutató alkalmakon itthon és a külvilágban.
Mindez kiválóan megmutathatja, hogy a tokaji bor milyen asztalokra való.
Sajnos a borvidéken ma már nagyon kevesen ismerik és készítik azoknak az arisztokrata házakhoz köthető úri hímzésnek az elemeit, amiket annak idején gazdagon díszített, de visszafogott színvilágú textíliákon használtak.
Ma már nem kérdés, mert egyértelmű kutatások bizonyítják, hogy a helyiség hangulata hatással van arra, hogy hogyan érzékeljük a bor ízét, és még arra is, hogy mennyit fizetnének érte.
A német Johannes Gutenberg egyetem pszichológiai intézetében végeztek például ilyen jellegű kísérleteket. A kutatók egyértelműen megállapították, hogy egy bizonyos hangulatú világítás és zene a környezet más elemei mellett is jelentősen befolyásolhatja a borok megítélését.
De a kóstolók értékelése annak függvényében is eltérő volt, hogy milyen színű volt a tér, ahol a borok kóstolására sor került. Egy pirosas, vagy kék árnyalatú szoba pozitívabb hatást gyakorolt a kóstolókra, mint egy zöld vagy fehér helyiség.
Végső soron a borok ugyanazok. De nem mindegy, mit sugall a környezet a termőhelyről, a termelőkről, a borról. Tokaj borai – és különösen a kiváló édesborok – csak olyan környezetbe illesztve támasztják alá a luxus érzetét, ami megfelel a bor karakterének is. A borkóstolás maga az érzékek ünnepe. Ne hagyjuk, hogy a középszer netán rövidtávú piaci érdekeket kiszolgálva eluralkodjon ebben a körben. Sőt. Ismerjük meg, és támogassuk.
Tokajhoz kapcsolódik amúgy egy friss kóstolási élményem is.
A Béres Szőlőbirtok hárslevelűből készülő mustja önállóan vagy szódavízzel vegyítve kitűnő alternatíva azok számára, akik nem szeretnének alkoholos italokat inni, de mégis ragaszkodnának a boros palackokhoz.
Nem feltétlenül értem ezt a hozzáállást, de nem ez számít. Remek ital, jó áron. Érdemes kipróbálni.
Szintén a hétvége elém hozott két rendkívül izgalmas vörösbort is.
Ugyan nem kapcsolódnak szorosan a témához, de Szekszárdról a Vesztergombi Pince 2019-es Vintage és Villányból a Heumann Pince 2017-es Merlot-ja tökéletes vörösbor-élményt adott.
Mindkét bor mostanában érte el csúcsát, vélhetően ott is marad még egy jó darabig. Izgalmas, jó szerkezetű, élénk, finom tapintású mindkettő, a borélvezet csúcsa.
