Mostanában sokszor eszembe jutott az a harminc éves emlék, amikor hályogkovács módjára a Hét Borbírák Rendje színeiben hazánk boraival megjelentünk két nemzetközi kiállításon. Ez a kilencvenes évek elején történt, tehát egészen más környezetben, mint amiben most élünk. Mi is csak utánozni próbáltuk valamelyest a környező és hozzánk képest mérföldekkel előrébb járó borvilágot, már ahogy tudtuk. Éreztük, hogy egészen más módon kell megközelíteni a borok bemutatást és kínálását, mint ahogy addig volt. Már ha volt.
Kiválogattuk az akkor legjobbnak tartott palackozott borokat – Tiffán Ede, Vesztergombi Ferenc, a Móri Kúria, a Scheller Szőlőbirtok és mások boraival álltunk elő Veronában, majd Bécsben is.
A borok mellé a kamionra felpakoltunk két csinos karosszéket, asztalt, aranykeretes nagy tükröt, de vittünk magunkkal használaton kívüli neobarokk csillárt és vagy negyven méter drapériát is. Ebből lett a magyar stand, ahol profi kóstolópoharakkal, pohármosogatógéppel és idegen nyelveket jól beszélő barátainkkal együtt kínáltuk a portékát. Igaz ugyan, hogy voltak helyi segítőink is, de a standon folyamatos volt a sorba állás – vagy éppen sorba ülés – egymásnak adták a kilincset olyan emberek, mint Angelo Gaja, Giacomo Tachis, Marchese Antinori, Luigi Veronelli – csak hogy az olasz bor-elit színe-javát említsem. A mellettünk lévő standon ezidő alatt sajnálatos módon az akkori Tokaji Borkombinát mini műanyag kávéspohárból kínálta a tokaji aszút.
Megmaradtam olvasó embernek annak ellenére, hogy a könyv ma már közel sem azt jelenti a világ számára, mint harminc vagy akár húsz évvel ezelőtt. Sokszor veszek le a polcról korosabb szakkönyveket is és elborzadva szemlélem ma is honi borászatunk bemutatását képekben, a ’80-as, ’90-es évekből. Ahol nem maradhatott el soha a szőlősor végén álldogáló kopott Trabant vagy Skoda, a szegénység és nyomorközeli állapot folyamatos bemutatása szemben a svájci, francia vagy éppen olasz mesebeli tájakkal, csillogó pincékkel. Ezt sajnos ránk kényszerítették, nem tudtunk sokáig kibújni a kollektív közép- és kelet európai szocialista kárhozat hatásai alól. Ma is szomorkodtat ez a fellépés, de az talán még jobban, ha saját magunk nem teszünk meg mindent azért, hogy ez a múltbéli fájdalmas emlék eltűnjön végre az életünkből.
Hogy sikerüljön például a borainkat olyan környezetben bemutatni, ami nem múltidéző – bár így is lenne mivel büszkélkednünk, de sokkal inkább képes egy huszonegyedik századi fizetőképes és igényes fogyasztói réteghez szólni.
Ahol és amikor egyedi és luxusboraink környezete is méltó társa annak, ami palackba került. És legyen igény végre arra is, hogy az élelmiszer-szintű borokat leválasztjuk arról a minőségről, ami a Kárpát-medence egyediségét, utánozhatatlanságát és vitathatatlan értékeit hordozza. Mert a kettő nem ugyanaz. Nem ugyanazt a figyelmet és törődést érdemli.