Nem lehet kétséges, hogy Japánról elsősorban nem a szőlő és a bor jut az eszünkbe. Ha már gasztronómia, akkor sokkal inkább a nyers halak, gyoza, a félelmetes gömbhal, jó ramenek esetleg a méregdrága gyümölcsök vagy az udon tészta, tempura, yakitori, tonkatsu és így tovább. Pedig a szőlőtermesztés és a borkészítés is hosszú múltra tekint vissza ebben a távolkeleti országban.
A borfogyasztás viszonylag új keletű jelenség. Az elmúlt harminc évben kétszeresére növekedett ugyan, de európai összehasonlításban mértéke még mindig alacsonynak tekinthető.
Ennek ellenére Ázsiában messze a legmagasabb és talán a borok iránti érdeklődés is itt mérhető leginkább. Ma már mind a 47 prefektúrában több mint 200 borászat működik, és a helyi borok a teljes japán bor értékesítésnek több mint harminc százalékát tették ki.

Történelem
A legenda szerint a szőlőtermesztés Katsunumában, a közép-honsui Yamanashi prefektúrában kezdődött. A történet szerint 718-ban Nyorai Buddha szőlővesszőket adott egy Gyoki nevű szent embernek, aki a szőlőt Katsunumában ültette el. Itt építette fel a Daizenji templomot is. A japánokat kezdetben nem a bor, hanem maga a szőlő érdekelte.
A szerzetesek azt tanították, hogy a szőlő gyógyhatású.
Nyorai szobrát, amely ma is a templomban található, az ide zarándoklók Budo Yakushinak (budo jelentése szőlő; yakushi pedig gyógyító tanító) nevezték el. Lehet, hogy Katsunumában már korábban is készítettek bort a helyi szőlőből, de a portugál misszionáriusok XVI. századi megérkezéséig ezt nem dokumentálták. Ha hinni lehet a legendának, Xavéri Szent Ferenc jezsuita misszionárius vitt bort ajándékba a dél-japán Kyushu feudális urainak, akiket 1545-ben látogatott meg. Az őt követők folytatták ezt a gyakorlatot, így a helyiek ráéreztek a bor ízére. Ettől kezdve kezdték rendszeresen behozni az amúgy meglehetősen elzárt országba a bort.
A bort tintashunak nevezték el.
Nagy valószínűséggel a japán szaké szó (shu) és a portugál vörös (tinto) kombinációjaként alakult ki. Ennek némiképp aggályos része az, hogy a szaké nem bor.