Az 1908-tól tartó, a csapatverseny mellett az egyénire is vonatkozó aranykor 1964-ben ugyan lezárult – addig minden olimpiáról legalább egy, de leginkább két győzelemmel tértek haza a magyar kardvívók –, sokáig továbbra is éremeséllyel utaztak a játékokra a fegyvernem hazai képviselői. Szöulban, 1988-ban újra összejött a csapatarany, 1992-ben pedig Szabó Bence győzött, aztán két csapatezüst következett, majd két ötödik és egy hetedik hely. Az elmúlt bő évtizedben visszaesés volt érzékelhető, vagy legalábbis az, hogy megnőtt a potenciális ellenfelek száma, s bár akadtak ebben az időszakban is szép sikerek – Nemcsik Zsolt olimpián, világbajnokságon és Eb-n is volt második, a csapat pedig nyert vb-n aranyat, ezüstöt és bronzot is –, azért egyre inkább ezek számítottak kellemes meglepetésnek, nem pedig a vereségek megmagyarázhatatlannak.
Világ- és Európa-bajnokságokon, illetve olimpiákon egyre több nyilatkozat hangzott el, amelyekből az derült ki, hogy már olyan csapatokkal is számolni kell, amelyekkel korábban nem. Mostanra pedig eljutott oda a magyar férfi kardvívás, hogy egyértelműen előrébb tart nála az orosz és az olasz mellett a román és a német is, de számolni kell még a franciával, az ukránnal, a fehérorosszal, valamint az amerikaival, a dél-koreaival és a kínaival. Vagyis nehéz már olyan sorsolást kapni, amely kedvező lenne bármilyen versenyen is. Többek között ennek tudható be, hogy az utóbbi időben már világkupa-versenyeken, illetve Grand Prix-viadalokon sem igen jöttek a jó eredmények, s hogy egy egyéves időszak alatt nem sikerült annyi ranglistapontot gyűjteni, amennyi elég lett volna a londoni szereplés kiharcolásához.
Ma csak két-három helyen van egyáltalán minőségi kardvívás
„Az alapok beszűkültek, az utánpótlásmezőny nem elég bő ahhoz, hogy eredményesen lehessen meríteni belőle. Akadnak ugyan tehetségek, de nincs nagy konkurenciaharc a csapatba kerülésért” – mondta az MTI érdeklődésére a kialakult helyzetet elemezve Nébald György, a válogatottal 1988-ban olimpiai bajnok, egyéniben vb-aranyérmes kardozó, korábbi szövetségi kapitány. – Annak idején négy-öt klub ki tudott volna állítani egy válogatottat, ma csak két-három helyen van egyáltalán minőségi kardvívás.”
Nébald hozzátette: az eredménytelenség okaként időnként hivatkozott szabályváltoztatás, a találati idő lerövidítése nem lehet magyarázat. „Régebben is mindig jöttek új szabályok, melyekhez alkalmazkodni kellett. Ráadásul a jelenlegi vívók is bizonyítottak már, voltak világbajnokok és vb-bronzérmesek. Akadtak közben gyengébb éveik is, de ez nem jelentette azt, hogy ne tudnának vívni. A fiatalítás egyébként csak az utolsó versenyre volt most igaz – utalt arra, hogy Kovács Tamás szövetségi kapitány a hétvégi, moszkvai versenyen Szilágyi Áron és Lontay Balázs mellett Iliász Nikolászt és Gáll Csabát vívatta –, előtte más felállásokban szerepelt a csapat, melynek tagja volt Nemcsik Zsolt és Decsi Tamás is. Ki lehet öregedni, de miért van az, hogy a negyven felett járó Tarantino vagy éppen Aldo Montano még mindig jó? A fiataloknak talán jobban meg kellene küzdeniük a csapatba kerülésért.”
Nébald szerint nem szabad azt mondani, hogy elment mellettünk a világ, egyszerűen csak rögzíteni kell, hogy nem sikerült a kvótaszerzés. „Fel kell tárni az okokat, és le kell vonni a konzekvenciákat” – szögezte le, megemlítve még azt is, hogy egy magyar csapatnak úgy általában nem pontokért kell versenyekre utaznia, hanem mindig dobogós helyeket kell megcéloznia.
