A londoni 400 vegyes fináléjában elcsípett negyedik helyét – ennél előbbre további számaiban sem futotta – is olyan éretten fogadta, mintha százévesen, tíz olimpiai bajnoki címmel a háta mögött beszélne egy kisebb malőrről. „Pekingben döntőbe se jutottam, most negyedik lettem, ha így folytatom, legközelebb már negatív lesz a helyezési számom” – poénkodott még oxigénhiányos állapotában is, de attól, hogy nem kiáltotta világgá a bánatát, még levonta a helyes konzekvenciát.
Edzőt és életteret váltott, Budapesten, a Vasasban rugaszkodott neki ismét. Az őszt és az idei tavaszt végigversenyezte, ezért amikor egyik barátom arra kért, úszópalánta kislányát egyszer hozzam össze valahogy pár percre Katkával, nem sok jóval biztattam. Azért persze megtettem az első lépést, és válaszként három hét múltán megcsörrent a mobilom: Katinka tegnap este jött haza, most pár napig itthon készül, holnap vár minket a Komjádiban. Ott is volt, kedvesen, mosolygósan, „védencem”, a tízéves Nóri a megtiszteltetéstől görcsbe rándult, szóhoz sem jutott, ezért tulajdonképpen Katka készített interjút vele. Sokadszor bizonyította, hogy az igazi nagy úszók is elsősorban (száraz)földi lények.
Hétfő este, Barcelonában persze fordult a kocka, ott állt ismét kék mezében – nem véletlen, hogy 2009 és Róma után tért vissza ehhez az árnyalathoz – a mikrofonerdő közepén, de ezúttal sem tévedt el. Sőt, igazán vonzó kivezető utat mutatott, amikor kijelentette: „Nagyon boldog vagyok, hogy már a második napon világbajnoki címet nyertem, és még több számban indulok. Ami ezután következik, arra már úgy tekintek majd, mint ráadásra.”
Ami szerintünk nem marad el. Így még itt, Barcelonában Katka lehet a világbajnokságok történetének legsikeresebb magyar úszónője.
Csak az olimpiával kell majd még kezdenie valamit.
