– Mintha valamiféle összeesküvés szövődött volna a magyar válogatott ellen a világbajnoki döntő előtt, egyetért?
– Mire gondol?
– Decker Ádám, Bátori Bence mellett ön is hányásos, hasmenéses gondokkal küzdött.
– Á, ez csak a véletlen műve, szó sincs összeesküvésről. Egyszerű gyomorrontás lehetett. Valószínűleg a túlfűtött izgalom áll a dolog mögött.
– Tényleg azzal a céllal indult el Barcelonába, hogy a világ legjobb kapusaként térjen haza?
– Abszolút. Ez volt a célom, hiszen elég régóta erről álmodtam. No meg világbajnok is akartam lenni. A nyári felkészülés alatt a pszichológusunk segített abban, hogy el is higgyem, képes vagyok véghezvinni a céljaimat. Már csak magamnak kellett bebizonyítanom, hogy ez így is van.
Nagy Viktor megőrül, a válogatott pedig világbajnok:
– Ezek szerint nem bánta meg, hogy gyermekként bekéredzkedett a kapuba? Előtte jobbára a padot koptatta.
– Hát igen, kölyökként nem jutottam sok játéklehetőséghez, így az első adandó alkalommal beálltam a kapuba. Nem igazán szerettem úszni, és azt gondoltam, hogy a kapusoknak nem kell annyit edzeni. Ebben tévedtem, a döntésemet viszont azóta sem bánom.
– Évekkel ezelőtt egy magyar pólós csillag megrótta önt, miután a bajnoki döntőben csapata többgólos hátrányánál lábbal próbált hárítani egy ötméterest. Az illető az ellenfélnél játszott. Kitalálja, ki volt?
– Benedek Tibornak hívják az illetőt, és egy Honvéd–Vasas fináléban történt az eset.
– Haragszik még Önre?
– Á, dehogy. Mire Tibi odaállt a büntetőhöz, addigra annyi gólt kaptam, hogy egyszerűen már nem tudtam, mit tehetnék ellene. Dühös voltam, és úgy gondoltam, megpróbálok lábbal hárítani. Nem sikerült. Akkor beszédtéma volt a mozdulat, és sokan támadtak azzal, hogy Tibit akartam megalázni vele. Erről szó sem volt. Végső elkeseredésemben tettem, amit tettem.
– Szóval az affér ma már nem terheli meg a kapcsolatát a szövetségi kapitánnyal.
– Egyáltalán nem. Nagyon jó a kapcsolatom vele, ahogy az összes többi válogatottbeli társammal is.
– És Gergely Istvánnal (a válogatott kapusedzője – a szerk.)? Tulajdonképpen az ő segítségével lett a világ legjobb kapusa Barcelonában. Főnök-beosztott viszonyban dolgoznak, vagy inkább barátként?
– Semmiképpen nem alá-fölérendeltségi a viszonyunk, barátok vagyunk. Ez nem is csoda, nemrég még egymást váltottuk a kapuban. Pista utólag bevallotta nekem, hogy tartott attól, elfogadom-e mint kapusedzőt. De nem volt mitől félnie. A kinevezése pillanatában tudtam, hogy nem lesz problémánk egymással. Ahogy korábban is mondtam, ugyanilyen felhőtlen a kapcsolatom a többi csapattársammal is.
Itthon a csapat:
– Azok után, hogy évekig Szécsi Zoltán mögött tempózott, milyen volt a magyar vízilabda-válogatott első számú kapusaként vízbe ugrani a világbajnokságon? Inkább inspirálta a helyzet, vagy nyomasztotta?
– Így utólag visszatekintve, nagyon jó érzés. Tudja, igazából soha nem féltem a kihívástól, hiszen mégiscsak az első számú kapus akartam lenni. Ez volt minden vágyam. Én az a fajta vagyok, aki a langyosabb meccsekre kevésbé tud felpörögni, a tétmeccseken, nagy teher alatt mindig jobban megy a védés. Egy percig sem nyomasztott az érzés, hogy a kezdőben vagyok a vb-n. Végre teljesítettem a korábbi célkitűzésemet.
– Árulja el, haragszik ellenfeleire, amikor mutogat nekik, hecceli őket egy-egy hárított lövés után? Vagy azért meccs után velük is baráti a kézfogás?
– A kézfogás egyetlen meccs után sem marad el a riválisokkal. Akadt persze olyan, akihez odamentem meccs után, hogy »ugye nincs harag?«. Nem ismerek olyat, akinek azért ne lennék szimpatikus, mert mutogattam neki a vízben. A medencében megszűnik a barátság, ott a testvérek is megküzdenek egymással, ha különböző csapatokban játszanak. Ilyenkor átalakulunk harcossá. Amikor pedig kimászunk a vízből, visszavedlünk barátokká. Ez így történt a görögök elleni negyeddöntő, a horvátokkal szembeni elődöntő és a finálé után is. Ilyen a sport.
– Elleste valakitől a pszichológiai hadviselés eme formáját, vagy saját fejlesztés?
– Nem, ez belülről jön. Azt gondolom, hogy nem tanulható, valakiben vagy benne van az elejétől, vagy nincs. Én így tudom kihozni magamból a száz százalékot. Korábban megpróbáltam elfojtani ezeket a mozdulatokat, de akkor nem tudtam a maximumon teljesíteni.
– Világbajnokok lettek Barcelonában, de ez nem volt elvárás a válogatottól. Hogyan jellemezné a vébén nyújtott teljesítményüket?
– Új csapattal keltünk útra, elég sok változás történt a keretben az elmúlt időszakban. A célunk az volt, hogy bejussunk a legjobb négybe. Ettől függetlenül azt is bravúrként könyveltük volna el, ha a negyedik helyen végzünk. Valóban, a döntő vagy az arany nem volt elvárható, de sikerült elcsípni, mert mindig kizárólag az előttünk álló meccsre koncentráltunk. Ez nagyon fontos volt, hatalmas könnyebbséget jelentett a csapat számára. Egyszerűen nem kellett hetekre előre gondolkodnunk, csakis a következő feladatra összepontosítottunk. A közönség ezután joggal várhatja el a Barcelonában látott teljesítményt, de ez nem jelenti azt, hogy mindig mi jutunk majd a csúcsra. Elég csak a szerb csapatra gondolni, akikre a szakemberek is úgy tekintettek, mint a vb egyik legnagyobb favoritja, végül mégis csak a hetedik helyig jutottak. Hogy mivel lennék elégedett a továbbiakban? Ha a következő években minden világeseményen a négyben lennénk, és be-bejutnánk a döntőbe, akkor valóban elmondhatnánk magunkról, hogy visszatértünk az elitbe.
– A saját produkciójával maradéktalanul elégedett?
– Elégedett vagyok, de mindenképpen el kell mondanom, hogy a játékostársaim és edzőim segítsége nélkül soha nem jutottam volna el idáig.
– Önről az hírlik, hogy nem igazán tűri az uszoda hiányát. Már majdnem egy hete hazaértek a vébéről...
– Nagyon nehezen bírom. Ez a hét a családé és a sajtóé, de jövő héten már biztosan a medence felé veszem az irányt. Addig valahogy csak kihúzom.
