Közben beviszik a szabványméretű alumíniumkapukat a pályára – Bonazzoli is cipeli a terhet a többiekkel együtt –, de mielőtt megkezdődne a képkapuzás, Holender is lesántikál a pályáról.
„Látja? – böki meg az oldalamat Cordella. – Egy újabb sérült. November óta egyik orvostól a másikhoz jár, de nem gyógyul, és nem tudják kideríteni, mi a baja.”
Odabent megy a meccs, Bonazzoli ritkán ér labdához, de ha találkozik vele, abból rendszerint gól lesz. Egyet fejjel, egy másikat lábbal szerez, majd miután Rossi lefújta a mérkőzést, Cordella segítségével, spanyol-olasz keveréknyelven szóba elegyedünk.
– Egy hete van nálunk, mit szól a magyar futballhoz, a magyar futballistákhoz?
– Ügyesek, jól felkészült játékosok; erős a magyar labdarúgás. De igazából csak akkor tudok választ adni, ha lejátszottuk az első felkészülési meccsünket, szerdán a második ligás Siófokot fogadjuk – kapjuk az obligát légiósválaszt.
– Sosem játszott még külföldi csapatban. Harmincöt éves fejjel mi késztette a magyarországi kalandra?
–Én ezt cseppet sem kalandként élem meg. Szándékosan szakítottam meg októberben a szerződésemet a negyedosztályú Maranóval, szabadon igazolható akartam lenni. Kapóra jött a Honvéd ajánlata, abban a klubban, ahol egykor Puskás Ferenc futballozott, bármikor megtiszteltetés játszani.
– Pályafutása e szakaszában mit jelenthet ez a fél, esetleg másfél év Kispesten?
– Egyfajta újrakezdést. Életem a futball, addig szeretnék játszani, ameddig jó színvonalon tudok.
– Hosszú távra rendezkedik be Budapesten?
– Olyannyira, hogy már jön a feleségem és a hétéves fiam, Christian is.
– Nincs önben szorongás, hogy miképpen sül el a kispesti vendégszereplése?
– Nézze, játszottam az olasz válogatottban, s ha 2006-ban nem sérülök meg, nemcsak egyszeres válogatott lettem volna. Volt olyan szezonom, hogy kilenc bajnoki gólt szereztem a Sampdoriában, hetet a Fiorentinában, és higgye el, ha van bajnokság a világon, amelyikben nem könnyű ennyi gólt rúgni, akkor az a Serie A. Szóval bízom magamban.
