Lakodalom helyett legénybúcsú

Ilyen mérkőzések után vetődik fel már-már refrénszerűen: most akkor szereztünk vagy vesztettünk egy pontot?

Még hogy a (sport)történelem nem ismétli önmagát? Csakúgy mint 2012-ben, a londoni olimpia negyeddöntőjében, a dániai Eb aalborgi találkozóján is 27–27-es döntetlent hozott a magyar–izlandi parti, és hogy még kísértetiesebb legyen a hasonlóság, ismét Lékai Máté egyenlített, az utolsó másodpercekben. Csakhogy ezúttal, csoportmeccs lévén, nem volt szükség hosszabbításra, mindenki hazavihette és értékelhette a maga egy pontját.

A mieink ezt már rögvest, a helyszínen meg is tették: körtánccal ünnepeltek. Ebből adódóan valószínűleg ők is sokkal inkább nyereségként, mint veszteségként könyvelték el e 27–27-et, és erről árulkodtak szavaik is. Mocsai Lajos szövetségi kapitány például így elemzett: „Óriásit küzdött mindkét csapat, mindkét fél nyerhetett volna. Megérdemeltük az egy pontot. Azért nem sikerült kettőt szereznünk, mert az utolsó három percben két százszázalékos helyzetet is kihagytunk.”

Hasonló szellemben mondta Ilyés Ferenc csapatkapitány, hogy óriási eredmény a döntetlen, annak ellenére, hogy nyerhettünk is volna, Zubai Szabolcs beállós pedig hozzátette: „Az egész csapat nagyon küzdött, mintha vért ivott volna.” Igaz, elárulta, szerinte igenis buktunk egy pontot, de ebben a helyzetben – és ez már a mi véleményünk – a lelki egyenleg jóval többet számít, mint a matematikai.

Előbbi ugyanis azt mutatja, hogy a spanyolok elleni rajton reményvesztetten tébláboló játékosaink két nap alatt csapattá ötvöződtek, már az egyéni bravúrok sem hiányoztak – Ancsin Gábor hét remek gólt vágott, Mikler Roland a kapuban olykor egyedül állta az ostromot –, fiaink minden jel alapján ráleltek és rácsodálkoztak saját, mégis meglévő erejükre.

Ami pedig a matematikát illeti, még a győzelem sem jelentett volna biztos továbbjutást, mint ahogyan a vereség sem garantált kiesést. Mivel ugyanis este a spanyolok eszelős csatában, a hajrában fordítva 27–25-re felőrölték a norvégokat, két forduló után így fest a B csoport tabellája: 1. Spanyolország 4 pont, 2. Izland 3, 3. Magyarország 1, 4. Norvégia 0.

Csütörtökön 18 órától a már két középdöntős gárda, a spanyol és az izlandi csap össze, majd 20.15-től jöhet a magyar–norvég ki-ki meccs. A mieink döntetlennel is továbblépnek, és az Izlandtól zsákmányolt pontot beviszik magukkal a tizenkettő közé. (Ha nagyon nyerünk és a szigetlakók kiadós verést kapnak, még másodikok is lehetünk, de ennek gyakorlati jelentősége nincs, az egypontos rajtpozíció a lényeg.) Ha viszont kikap a válogatottunk, utazhat haza.

Megszokhattuk, hogy a magyar szurkoló – és nem ritkán tudósító – hangulata a világversenyeken meccsről meccsre, napról napra változik, a hajdani remek osztrák riporter és futballvezér, Hugo Meisl ezt egyszer úgy fogalmazta meg: „A magyarok vagy temetnek, vagy lakodalmat ülnek.” Nos, mi vasárnap, a spanyoloktól elszenvedett 34–27 után sem temettünk, de lakodalomra még kevésbé készülünk. Inkább legénybúcsúra, mert tizenhat keménykötésű fiú számára csütörtök este véget ér a kontinenstorna.

Ha ne adj isten, a mieink lennének azok, az Izland elleni 27–27 érdekes módon még akkor is sokat érhet. A júniusi világbajnoki selejtező január 26-i sorsolásakor ugyanis az Eb 13–16. helyezettjei közül egy csapatot, a legjobbat a kiemeltek közé helyeznek. Egyelőre persze inkább abban bízzunk, amit kedden láttunk, és amit Mocsai Lajos így fogalmazott meg: „Felvettük az Eb ritmusát.”

Más kérdés, hogy a norvégok is, és ezt a spanyolok ellen bámulatosan igazolták. Emellett Aalborg, a Jütland-félsziget északi csücske nekik valójában hazai pálya, csütörtökön is négyezer szurkolójuk támogatását élvezhetik majd. E négyezernél azonban többet nyom a latban – rossz esetben többet is lendíthet rajtuk – két személy; ők síppal a szájukban a pályán rohangásznak majd.