A piros lap mentette meg a csapatot a kivégzéstől

Június 11-én a Mexikó–Dél-afrika Köztársaság mérkőzéssel kezdődik el az idei labdarúgó-világbajnokság. Pontosan száz nappal a rajt előtt indítottuk el a Magyar Nemzet százrészes sorozatát, amely a világbajnokságok történetének száz – általunk kiválasztott – legérdekesebb történetét meséli el. A 71. részben egy olyan ország történetét elevenítjük fel, amely talán azt is megbánta, hogy kijutott a világbajnokságra. Zaire 1974-es sztorija ugyanis tényleg nem mindennapos.

Muamba Kazadi, Zaire kapusa az 1974-es labdarúgó-világbajnokságon Fotó: WEREK NATASCHA HAUPT Forrás: R3690_Werek_Natascha_Haupt

A skótok 2-0-s győzelme még nem okozott földrengést. Zaire eleve az esélytelenek nyugalmával érkezett meg a világbajnokságra, ez a 0-2 az ő szempontjukból tisztes vereségnek számított. Ráadásul a kongói játékosok az egész világbajnoki mezőny legviccesebb társaságát alkották. Állandóan énekeltek, táncoltak, mintha karneválon lettek volna. A csapat beceneve a Leopárdok volt. Bár Mobutu Sese Seko a dortmundi nyitány előtt harcos táviratot küldött a német iparvárosba – a szöveg rövid és velős volt: „Győzni vagy meghalni” –, ezt azért biztosan komor arccal fogadták a Németországba utazó futballvezérek. A „meghalni” kitétel ugyanis Mobutu Sese Seko értelmezésében lehetett átvitt értelmű kijelentés, ám sokkal inkább jelentette azt a fenyegetést, hogyha a diktátornak nem tetszik a csapat játéka, szemrebbenés nélkül képes kivégezni bárkit is a vesztesek közül.

A 0-9 után Zaire haza akart utazni

Egy biztos, hogy a Népsport 1974-ben Németországba küldött szakírója is szerelmes lett a kongói csapatba, mert a skótok elleni 0-2 után olyat írt le, hogy Zaire máris a világ középmezőnyének nyakát hágja. Így jött el 1974. június 18. A nap, amikor Zaire Jugoszlávia ellen lépett pályára Gelsenkirchenben. A végeredmény? Jugoszlávia–Zaire 9-0.

Az, hogy a két csapat nem volt azonos súlycsoportban, semmit nem mond el erről a meccsről, amely a vicces jeleneteket sem nélkülözte. A jugoszlávok negyedik gólja után – ez a 21. percben esett – az afrikai játékosok a bírónak rontottak, mert szerintük lesállás előzte meg a találatot. Ndaie addig mondta a magáét, míg a bíró kiállította. Ezt követően Zaire kapust cserélt, de az új kapus sem tudta megakadályozni a katasztrófát, amely a jugoszlávok 9-0-s győzelmében testesedett ki. 

Mobutu Sese Seko pedig újabb táviratot adott fel. Ennek a szövegét egyszerűen el lehet mesélni: ha Zaire csapata 3 gólnál nagyobb különbséggel ki mer kapni az utolsó meccsen, akkor az összes játékost és edzőt kivégezteti.

A 0-9 után amúgy különös események játszódtak le Zaire öltözőjében. Az afrikai játékosok annyira kiborultak, hogy közölték: nem állnak ki az utolsó meccsre, s hazautaznak. Az akkori szabályok szerint ugyanis ebben az esetben a brazil csapat 2-0-s gólkülönbséggel kapta volna meg a két pontot. 2-0 az nem 4-0, a diktátor-elnök 0-2-re nem mondott kivégzést. Szóval jó ötletnek tűnt a hazamenetel, de aztán győzött a józan ész és mindenki maradt a helyén.

Blagoje Vidinic is. A jugoszláv (amúgy macedón születésű) szövetségi kapitány, aki 1970-ben Marokkó csapatát vezette a mexikói világbajnokságon, a támadások kereszttüzébe került. Sok kongói azzal vádolta meg, hogy a 0-9 az ő lelkén szárad, s mit ad Isten, hogy ezt a borzalmas vereséget éppen Jugoszlávia ellen szenvedte el Zaire. 

De a világ még erre sem figyelt oda, mert az 1970-es világbajnok brazilok a második csoportmeccsükön is 0-0-t játszottak Skócia ellen. A döbbenet óriási volt, mert a brazil csapatot meglegyintette a kiesés szele.

A piros lap, amely a kivégzéstől mentette meg a játékosokat

A harmadik fordulóban, 1974. június 22-én Skócia 1-1-es döntetlent játszott a jugoszlávok ellen. Brazília 3-0-ra verte Zaire csapatát. A II-es csoportban Skócia, Brazília és Jugoszlávia is 4-4 ponttal végzett, Jugoszlávia gólkülönbsége 10-1 volt, a braziloké 3-0, Skóciáé 3-1. Ez döntött, így estek ki a skótok. De az a történet még mindig nem róluk szól, hanem Zaire csapatáról, amelynek az utolsó csoportmeccse is hozott egy nehezen feledhető jelenetet.

A meccs:
X. labdarúgó-világbajnokság, II-es csoport, 3. forduló: Brazília–Zaire 3-0 (1-0)
Gelsenkirchen, Park Stadion, 30 ezer néző. Vezette: Rainea (román)

Brazília: Leao – Nelinho, Pereira, M. Marinho, F. Marinho – Piazza (Mirandinha), C. Paulo Cesar, Rivelino – Jairzinho, Levinha (Valdomiro), Edu.
Zaire: Kaszadi – Mwepu, Bubanga, Lobilo, Mukombo – Mana, Tsinabu, Kibonge – Ntumba, Kiduma, Myanga. 
Góllövő: Jairzinho (12.), Rivelino (65.), Valdomiro (80.) 

A 85. percben járt a stadion nagyórájának a mutatója, Brazília 3-0-ra vezetett, amikor a dél-amerikai csapat szabadrúgáshoz jutott. Az összes kongói focista reszketni kezdett, mert a letett labda mögé Rivellino állt. Zaire diktátorának távirata pedig ott lebegett a stadion gyepe felett. Ilunga Mwepu pedig kirontott a sorfalból és a letett labdát kirúgta a stadionból.

Ilyet még nem látott a világ, de a meccset vezető román Rainea bíró sem, akinek nem volt más választása, mint a piros lap előrántása. Ilunga Mwepu azt magyarázta, hogy ő már sípszót hallott, azaz azt hitte, hogy a bíró jelt adott a szabadrúgás elvégzésére. Mivel a brazilok nem csináltak semmit, jó ötletnek tűnt a labda elrúgása. Csak pár perccel később derült ki, mennyire jó ötlet volt mindez, amikor a hosszas huzavona és közjáték után a brazil csapat borzalmasan végezte el a szabadrúgást. 

Minden bizonnyal az ő idegeiket viselte meg a legjobban ez a közjáték, de az is lehet, hogy tudtak a kivégzéssel fenyegető táviratról.

Blagoje Vidinic pedig ismét nehéz pillanatokat élt át. „Vidinic mást ígért!” – jöttek az első hírek Zairéből, és olyanok is akadnak köztük , amelyek szerint „Vidinic varázslót menesztik, mert csalódtak mágikus erejében. Vidinicet azonban ez nem zavarta. „A nehezén túl vagyunk – mondta. – Játékosaim kezdik megérteni, hogy a sportban a jobbra nem szabad megharagudni. Labdarúgóim már csupán néhány napig, jómagam a döntőig maradok. 

Utána hazamegyek Jugoszláviába egy kis szabadságra, majd visszatérek Zairéba, ahol még egy évig vezetem a válogatott edzéseit.

Tapasztalataink alapján a legdöntőbbnek azt tartom, hogy adjanak lehetőséget a Zairéből való kimozdulásra. Ha csapatom utazik, hozzászokik az idegenben éléshez, az idegen ellenfelekhez, akkor néhány éven belül elérheti a labdarúgás középmezőnyének színvonalát.”

Brazília és Zaire az 1974-es labdarúgó-világbajnokságon Fotó: WEREK NATASCHA HAUPT/R3690_Werek_Natascha_Haupt

Ezt az óhaját azonban nem akceptálták, igaz, a kivégzés sorsára sem jutott. 

Mint ahogyan a csapat sem. Igaz, a hazaérkezés után a válogatott összes tagját négy napra elkülönítőtáborba zárták, de aztán a kivégzés elmaradt, mindenki mehetett szépen haza.

Mobutu a szégyenteljes vb-szereplés után elvesztette érdeklődését a futball iránt, és gyorsan megvonta a sportág finanszírozását. Az 1974-es csapat sok tagja – akik a világbajnoki kijutás és az Afrika-kupa-győzelmük után hősökké váltak – magukra maradtak, és szegénységben éltek. Mobutu figyelmét következő imázsépítő vállalkozására fordította – a Muhammad Ali és George Foreman közötti „Rumble in the Jungle” profi ökölvívó-világbajnoki döntő megrendezésére, amelyre 1974 októberében Kinshasában került sor.

De a bosszú így sem maradt el. Mobotu ugyanis úgy döntött, hogy Zaire csapata nem vehet részt az 1978-as argentínai világbajnokság afrikai selejtezőtornáján. A játékosokat ugyanis azzal vádolta meg, hogy nem elég hazafias emberek, s mint ilyeneknek, semmi keresnivalójuk nincs a vb-selejtezőjében.

Zaire első és mindmáig egyetlen vb-szereplése ily módon dicstelenül ért véget.