Madaras suhintotta be az ötödiket, majd fordulás után, ugyanazzal a mozdulattal a hetediket is, és ha addig nem, 7–4-nél mindenkiben tudatosult: küszöbön áll a magyar diadal. Ezt Decker bravúrjai és remek blokkok nyomatékosították. A játékvezetőknek eközben navigációs problémáik adódhattak, ítéleteik Belgrádban is borzolták volna az idegeinket. 7–5-ről indult az utolsó felvonás, ami – némi plagizálással és ferdítéssel – egyszerre volt végjáték és vígjáték a Duna mentén. Decker két lasztit tolt ki a pipából, a legharsányabban poszttársa, Nagy Viktor ünnepelte a kispadon, a szigeti éjszakában ufóritkaságú tüneményeket láttunk: tanácstalan szerb vízilabdásokat.
Nem csoda, mert Magyarország 8–6-ra nyert, a mieink közül tétmeccsen többen is először ünnepelhettek szerbek elleni sikert.
Benedek Tibor szövetségi kapitánynak mint háromszoros olimpiai bajnoknak ez persze nem újdonság, de azért ő is értékén kezelte a történteket, így nyilatkozott: „Egy csoportmérkőzést játszottunk, amivel még nem vagyunk elsők, egyébként is mindig azt mondom, meccsről meccsre készülünk, de ez a mostani győzelem különleges, maradandó élmény volt. Fontos, hogy áttörtünk egy határt azzal, hogy sikerült nyernünk a szerbek ellen. Ez nem a taktika, hanem a szív diadala, a játékvezetőkkel pedig nem foglalkozunk, mert mi nem rájuk számítottunk, hanem a közönségünk erejére, támogatására.”
Azért persze vigyázzunk, a 2010-es, zágrábi csoportrangadón is magyar győzelem született, ám a bronzmeccsen a szerbek visszavágtak. Ám ki gondol most vereségre? Sőt, ki gondol bronzmeccsre?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!