– Pedig ha negyvenévesen kiválóan játszik, milyen lehetett huszonévesen! A mai napig fájlalja, hogy kurtára sikeredett karrierje NHL-es időszaka?
– Igen, még ma is sokszor gondolok rá, kár, hogy így alakult. Ám a siker sokszor apróságokon múlik, nekem például akkor még nem volt menedzserem, aki egyengette volna az utam.
– Európában megfordult Finnországban, Svédországban, Svájcban, Ausztriában, Horvátországban és még Oroszországban is. Hol érezte magát a legjobban?
– Finnországban, mert a finn hoki hasonlít a legjobban az észak-amerikaihoz, s a finnek nagyon kedvesek és szorgalmasak. Olyanok, mint a magyarok. Oroszországban, a Dinamo Moszkvánál pedig együtt játszottam Alekszandr Ovecskinnel (akinek a képe a Jégpalota egyik falát díszíti, Frank Banham örömmel pózol a képnél a fotóhoz – a szerk.), aki valóban a világ egyik legjobbja. Ha a fiatal hokisok kérdezgetnek, szerintem hogyan lehet eljutni az NHL-ig, azt tanácsolom nekik, ne az alsóbb szintű észak-amerikai bajnokságokon át próbálkozzanak, mert ott rengeteg a meccs, ami felőrli az embert, nincs idő edzeni, fejlődni, inkább az európai topligákban, a finnben és a svédben igyekezzenek kitűnni.
– Negyvenévesen is felveszi a versenyt a fiatalokkal. Alkati adottság?
– Részben biztosan, ám mindig keményen végigdolgozom a nyarat, sőt azt kell mondanom, évről évre egyre keményebben, mert csak így állhatom a versenyt.
– Mit vár a világbajnokságtól?
– Nem tudom, mert egyik ellenfelünkkel sem játszottam még sohasem. Úgy érzem, a mi csapatunk erős, jó szellemű társaság, bármire képesek lehetünk.
– Tényleg fontolgatja, hogy a pályafutása végeztével Magyarországon telepedik le?
– Nincs kizárva, a gyerekeim nagyon szeretik Magyarországot, s velem ellentétben tökéletesen beszélnek magyarul. A nyáron hazamegyünk Kentuckyba, megműtik a térdem, ha minden rendben lesz, visszajövünk, s egy évet még biztosan lehúzok a Volánban.
