Példaképek és közösség – ez kell ma egy sportoló gyereknek

Az úszás az alap – ezt vallja az MNO-nak négy világsztárunk is, Gyurta Dániel, Szabó Gabriella, Horváth Gábor és Marosi Ádám.

Szakadó esőben várakoztak a kivezényelt diákok a Margitszigeti Atlétikai Centrum stadionja mellett, hogy összemérjék futóteljesítményüket a Magyar Diáksport Napján. Az idén immár kilencedik alkalommal megszervezett eseményhez a tavalyi 768 iskola után idén a kedvezőtlen időjárás ellenére 777 intézmény tanulói futották le a 2015 méteres távot, a kiemelt helyszíneken – hat megyeszékhelyen és a fővárosban – helyszínenként 500-an sportoltak egyszerre két órát. Akiknek nem szegte kedvét, az jókedvűen ázhatott bőrig, ha beállt „bandázni” a pálya melletti röplabdázgatásba unaloműzésként, illetve bemelegítésként a 2015 méteres váltófutás előtt.

Hogy milyen eszközökkel próbálkozik a kormány, hogy – célja szerint – sportnemzetből sportoló nemzetté is váljon a magyar, azt az avatott vezetők úton-útfélen elmondják. Az MNO az eseményre kilátogató szakemberektől és bajnokoktól inkább azt tudakolta, hogyan vált életükben a mozgás játékból sporttá, attól, aki pedig már befejezte az aktív sportolást, hogyan építi be a hétköznapokba egészsége megóvását.

Szabó Gabriella kajakozó, olimpiai, világ- és Európa-bajnok:

Úszni kezdtem három-négy éves koromban, így az úszótáboros élmények kezdettől fogva meghatározták a sporttal való kapcsolatomat. Amikor kicsi voltam, a medence aljáról felhúzható játékokkal motiváltak minket, vagy karikákat kellett átúsznunk. Játékos volt az első sportágválasztásom. Amikor jött a kajak, kilencéves voltam. Jó érzés volt kitűnni az osztálytársaim közül, szívesen vittek iskolai versenyekre. Öröm látni, hogy a mostani diákok is ugyanúgy élvezik a versengést, mint annak idején én. Jelen pillanatban úgy készülünk a riói olimpiára, hogy bár megvannak a kvóták, a csapatba kerülésért folytatott harcba mindenki tiszta lappal indul a válogatottból. Nekem is volt már olyan olimpiai felkészülésem, hogy a semmiből tűntem föl. A név és az elért eredmények nem számítanak. Jövőre négy hazai válogató lesz, ott kell bizonyítanunk, méghozzá világszínvonalon. Bárki felbukkanhat, vagy megerősödhet egy aktuális ellenfél.

Gyurta Dániel úszó, olimpiai, világ- és Európa-bajnok:

Engem mindig is az úszás iránti szeretet motivált. Kicsi korom óta bennem volt a versenyszellem, évről évre jöttek a komolyabb és komolyabb versenyek, és nagyon fiatalon már ott voltam az olimpián. A játék nekem kimaradt, a versenyzés volt fontos. Az uszodába a szüleim egyébként egyszerűen abból a célból vittek le, hogy megtanítsanak úszni, aztán én mondtam ki, hogy szeretem a közeget, az edzőket, a csapatot, a légkört. Bár egyéni sportág az enyém, azért a közösség tényleg nagyon fontos, komoly barátságok alakulnak ki, az edzők pedig megteremtik a versenyhelyzetet. A nemrég zárult kazanyi világbajnokságon háromszoros világbajnokként kétszeresen is nyertem: egyrészt egy bronzérmet, másrészt pedig tapasztalatot, úgy tűnik, hogy a formába hozással kell még jobbnak lenni, a rápihenést előbb elkezdeni. A riói olimpián 200 mell mellett 100-on is rajthoz állok, illetve a 4×100-as vegyes váltó tagjaként is reális esélyem van arra, hogy ott legyek a legjobbak között. 200 mellen hat-heten vagyunk, akik közül az adott pillanatban bárki nyerhet. Hogy hajrázós futamot láthatnak tőlem Rióban vagy kontrollálni szeretném az eseményeket, mint Kazanyban, az most részemről megválaszolhatatlan kérdés, akár a versenyen is történhetnek olyan dolgok, amelyek befolyásolják ezt.

Horváth Gábor egykori kajakozó, olimpiai, világ és Európa-bajnok:

Az igazság az, hogy nekem kimaradt a szabadidősport, én rögtön versenyzéssel kezdtem, méghozzá cselgánccsal. A kajak-kenu közben tetszett meg egy kajakos osztálytársam révén, de mivel nem tudtam úszni, tettem egy kitérőt az uszodában, ahol le is ragadtam néhány évet, mert jól ment. A Margitszigeten, festői környezetben kezdtem kajakozni, ahol minden adott volt ahhoz, hogy egy gyerek jól érezze magát. Versenysportolókkal volt tele az úszóház, példaképekkel. A közösségben is jól éreztem magam, igazából ezért is szoktam ide főként, de link gyerek voltam. Egy nyári napon aztán az edzőm nagyon leszúrt, hogy ha az időm kilencven százalékát itt töltöm, akkor lehetnék eredményesebb is, így kezdődött minden. Ma már elég nehezen jutok hozzá a sportoláshoz, mert sokat dolgozom. Heti négyszer-ötször megpróbálok mozogni: futok, erősítek, kajakozom, hokizom, próbálom színezni a szabadidőmet.

Marosi Ádám öttusázó, olimpiai bronzérmes, világbajnok:

Általános iskolában úsztam, reggel hatkor meg kellett jelennem edzésre. A napi több kilométer úszás az én életemben is szerepet játszott, felső tagozatban pedig már nem igazán volt energiám arra, hogy külön sportágakat űzzek. Gimnáziumban kezdtem el aktívan és masszívan öttusázni, a szünetekben volt egy kis pingpong vagy foci, ennél több időm ezekre sajnos nem volt. Vagyis inkább hála Istennek, mert megtaláltam azt, amiben sikeres vagyok. Az öttusához az úszás adott meg minden alapot, olyan állóképességet, keringést biztosít, amilyet nem tud más sportág megadni, még a futás sem. A hat és tizenegy éves kor közötti úszás meghatározza minden gyerek életét. Tizennégy éves koromban hoztam meg a nagy döntést az öttusa mellett. A kvótaszerző versenyek idén nem sikerültek úgy, ahogy szerettem volna, de arccal előre, négy világkupa-forduló jön, és a vb, viszont már nincs egyenes ági kijutás, a ranglistapontokat kell gyűjtenem. Idén hatodik helyen zártam a rangsorban, akik előttem állnak, már kint vannak a játékokon. Jelenleg tizenöt-húsz olyan öttusázó van a világon, aki bármire képes lehet, franciák, angolok, két olasz, dél-koreaiak és persze az oroszok, mint mindig.

Szalay-Bobrovniczky Alexandra humánterületért felelős főpolgármester-helyettes:

Hároméves koromban kezdtem művészi tornázni a Kapás utcai Budai Táncklubban. Gyakorlatilag onnantól kezdve folyamatosan sportoltam, belenőttem ebbe, és nagyon szerettem is. Remek oktatóim voltak, így mindig örömöt jelentett a mozgás. Iskolás éveim alatt először a Vasasban szertornáztam, majd maradtam a Budai Táncklubban dzsesszbalettozni. Gimnáziumban még versenyeztem szertornászként, utána viszont már csak aerobikoztam és futottam, konditerembe jártam. Ez elkísér a mai napig. Ma már a család és a háztartás mellett nincsen recept, elég hektikusan tudok csak sportolni. Ugyanakkor korábban meg voltam róla győződve, hogy nem vagyok az a típus, aki reggel hatkor felkel azért, hogy fusson, ufóként tekintettem ezekre az emberekre. Az utóbbi hónapokban viszont rákényszerültem arra, hogy reggel menjek sportolni, és azt veszem észre, hogy baromi jól esik. Magamat is egészen megleptem, nem voltam éhes utána, mégis lett energiám úgy, hogy nem ürítettem ki a hűtőt. Általánosságban úgy gondolom, ha valaki egy héten csak húsz percet tud mozogni, az pont húsz perccel több a semminél.

Balogh Gábor korábbi öttusázó, olimpiai ezüstérmes és világbajnok, a Magyar Diáksport Szövetség elnöke:

Mindig versenyző típus voltam. Az első testnevelőtanárom, Vida Béla bácsi is támogatott, tolt a sport irányába, és a szüleim is, mert eléggé rossz gyerek voltam, le kellett kötni az energiáimat. Tíz-tizenegy éves koromban beírattak egy kéttusatanfolyamra, és ott ragadtam. Később jött a három technikai sportág, amely változatossá tette az életemet, erre volt szükségem, többre nem is vágyhat egy fiatal. A gyerekekben megvan a mozgás iránti igény, lehetőséget kell nekik adni, hogy sportoljanak, és olyan közösséget kell nekik teremteni, ahol ők szívesen vannak. Ma a munka mellett vagy kora reggel edzem, vagy késő este. Nem ördöngösség, meg lehet csinálni, rendszerszinten kell kezelni. Három vagy négy sportnapom van egy héten, a visszavonulásom óta nem is igazán változott a kondícióm. Bokszolni kezdtem, és van egy fitneszedzésem súlyzókkal, egyszer futok vagy úszok is egy héten. Néha még a tenisz is belefér, jó időben a tereplovaglás.