– Hatvankilenc év után rendezünk újra asztalitenisz-világbajnokságot, de önnek mégsem ez az év fő versenye.
– Nos, ha azt nézzük, a nyári, ugyancsak Budapesten sorra kerülő veterán-Eb valóban megelőzi, mert azon én is indulok. Úgy néz ki, hogy csak párosban, mert nem nagyon van időm tisztességesen felkészülni. Persze lehet, most a vb-n olyan impulzusokat kapok, hogy utána nagy lendülettel belevetem magam az edzésekbe, és végül egyesben is asztalhoz állok. Tavaly a Las Vegas-i vb-re sem tudtam úgy felkészülni, ahogy szerettem volna, ráadásul peches sorsolást fogtam ki, egy kínai, egy japán és egy német ellenfelet kaptam a csoportban, akik nagyon gyorsak voltak. A japánt megvertem, a kínaitól kikaptam, és ahhoz, hogy a körbeverésből jól jöjjek ki, 3:0-ra kellett volna legyőznöm a németet. Sajnos már az első játszmában elment a hajó, de egyáltalán nem bosszankodtam. Hatalmas élmény volt a vb, négyezer-ötszáz indulóval, öten voltunk világbajnokok – Bengtsson, Persson, Lindh, Rosskopf és én –, és óriási felhajtást csaptak körülöttünk. Bejátszották a nagy sikereinket, és engem még most is megérint, ha bemondják, hogy Jónyer, Magyarország, világbajnok.
– Az Eb-re összeáll a Jónyer, Klampár vagy a Jónyer, Gergely világbajnok kettős?
– Nem, mert Tibinek fáj a lába, és a párosban sokat kellene mozognia, Gabi pedig úgy van vele, hogy ő a csúcson befejezte.
– Annak idején legendásan nagy gondot fordított az ütőire, s hogy tudja alakítgatni őket, nemcsak reszelőt, még satut is vitt magával a versenyekre. Ez a szokása megmaradt?
– Most már nem faragom, hanem cserélem az ütőimet. Nemrég váltottam egy gyorsabbra. Úgy vagyok vele, hogy ha már a lábam lassabb, legalább az ütőm legyen gyorsabb.
– Mekkora szerepe volt a sportágválasztásában annak, hogy édesapja asztalosként remek pingpongütőt készített önnek?
– Azért a történetnek nem ez az eleje. Miskolcon esténként eleinte állandóan fociztam, és a Diósgyőr meccsein labdaszedő voltam, még Solymosi Pixinek is szedtem a labdát. Az általános iskolában a testnevelőtanárunk válogatott kosaras volt, nála állandóan kosaraztunk, és az sem ment rosszul. Hátul a magasak leszedték a labdát, odadobták nekem, én meg nagyon gyors voltam, és nem hagytam ki a ziccereket. De a kézilabdát, sőt még a korcsolyát is kipróbáltam. Az iskolában pedig a szünetekben állandóan forgóztunk a pingpongasztalnál, és általában én nyertem. Ez látva beneveztek egy iskolák közötti bajnokságra, és akkor megkértem apámat, hogy készítsen nekem egy mahagóni ütőt. Elég szegények voltunk, így borításnak hungarocellt ragasztottunk rá, ám ezzel is megvertem az igazolt versenyzőket, és ha nagyon későn is, de tizennégy évesen az asztalitenisz mellett kötöttem ki.