Együtt a pályán Michael Jordannel

Nem szerette a kosárlabdát, ám miután elkezdte, néhány hónap múlva már a válogatottban találta magát. Losonczy Árpád 1974, 1976, 1977 után 1982-ben is az év játékosa lett, szerepelt az Európa-válogatottban. Nincs két méter, mégis centerként érte el mindezt, majd ő lett az első kosaras, aki külföldre szerződhetett, aminek köszönhetően 1983 óta Münchenben él.

A sportág hazai legendája 1983 óta Münchenben él

– A Honvéd akkoriban egyeduralkodónak számított, legfeljebb a MAFC tudta megszorítani. Ez annak volt köszönhető, hogy a klub meg tudta szerezni a legjobbakat a katonai behívóval?

– Az tény, hogy mindig remek játékosaink voltak, ám a bevonulások és a leszerelések miatt a keret folyamatosan cserélődött is. A kulcs az volt, hogy az állandóságot jelentő Gellér Sándor, Gyurasits István és Losonczy Árpád hármas nagyszerűen megértette egymást. Gellér Sanyi például nem százas egyéniség, mindig valami váratlant akart húzni, de mi Pistával tudtuk ezt, számítottunk rá, és ezt nemigen tudták kivédeni az ellenfelek.

– A hazai sikerek mellől elmaradtak a jó nemzetközi eredmények, pedig tényleg remek kosarasaink voltak akkoriban. Miért?

– Órákig tudnék erről beszélni, és a fele kifogásnak hangzana. Nézze, mi abban az értelemben profinak számítottunk, hogy naponta kétszer edzettünk, de a körülményeink nagyon amatőrök voltak, és nem is fizettek túl minket. Mondok egy példát. Athénban játszottunk, jó csapattal mentünk, komoly esélyünk volt a sikerre. Egy igazi profi rápihen a meccsre, mi pedig azzal foglalkoztunk, hogy hol éri meg pénzt váltani és hol találunk olcsón jó farmert, amit itthon eladhatunk. ­Amúgy ezzel nem csak mi, kosarasok voltunk így. Emellett a nyugati nagy csapatokban hihetetlen játékosok bukkantak fel, nekem például fognom kellett egyszer a Real Madrid két méter húszas centerét, és bár nem vallottam szégyent, esélyünk sem volt ellenük.

– Abból a Honvédból miért ment át 1979-ben a kisebb csapatnak számító Ganz-MÁVAG-ba?

– Elváltam, újra megnősültem, és nagyobb lakásra volt szükségem. A Honvéd elnöke azt mondta, egyet már kaptam honvédségi kedvezménnyel, másodikra nincs lehetőség, csak a teljes ár kifizetésével, az viszont horribilis összeg volt. Hívott a Vasas Izzó, a BSE és a MÁVAG, mindegyik tudott volna segíteni, de az utóbbinál játszott Né­meth Károly, az egyik legjobb barátom, a kispadon pedig a kedvenc edzőm, Balogh Józsi bácsi ült, ezért őket választottam. Csupán az volt a baj, hogy egy évig csak edzhettem, amit bevallom, nem nagyon szerettem, mert a Honvéd elnökhelyettese kijelentette, nevelési célból nem adnak ki, ezért ki kell várnom egy évet. Ennyi siker után 29 évesen nevelni akart engem! A MÁVAG-gal olykor meg tudtuk verni még a Honvédot is, de bajnokságot nem nyertünk.

– Viszont innen lett Európa-válogatott.

– Igen, de ez különleges válogatottság volt. A FIBA Hepp Ferenc-emléktornát rendezett Budapesten 1982. július 20-án, az egyik program az Európa–Egyesült Államok mérkőzés volt, és az illetékesek úgy gondolták, a helyszín miatt legyen a kontinens csapatában egy magyar is, a szövetség pedig engem jelölt ki. Én nem jártam sem Eb-n, sem vb-n vagy olimpián, nem voltam ott a kupasorozatok döntő meccsein, azaz ugyanúgy nem ismert a kutya sem az Európa-válogatott öltözőjében, mint korábban a magyaréban, és a lehetőséget nem a teljesítményemmel érdemeltem ki. Többször megkérdezték tőlem, milyen volt Michael Jordan ellen játszani, de nemigen tudom, hiszen akkor ő még nálunk ismeretlen fiatal kosaras volt, nem sejthettem, hogy kivel vagyok egy pályán. Amúgy pedig a sztárok rendesek voltak, bevettek a játékba, hat perc alatt dobtam hat pontot. Az egyik barátom szerint ez pompás, hiszen eszerint, ha végigjátszom a negyven percet, akkor negyven pontig jutok.

– Egy év múlva már külföldön játszott, az első kosarasként szerződhetett ki. Hogyan sikerült ezt elérnie?

– Azt hittem, ezt csak a futballistáknak szabad, de valaki megemlítette, hogy a röplabdás Buzek László éppen most megy ki egy Hamburg-közeli város csapatába. Elkezdtem körülnézni, és három külföldön dolgozó magyar edző révén három lehetőséghez jutottam Luxemburgban, az írországi Corkban és Münchenben. Az ajánlatok nagyjából egyformák voltak, végül München mellett a közelsége és az döntött, hogy vihettem a családomat is. Arra számítottam, hogy ott leszek egy évig, kipróbálom magamat profi körülmények között is, emellett összeszedek annyi pénzt, hogy vehessek egy használt kocsit és egy videólejátszót, aztán hazajövök. Ebből az egyből végül öt év lett, mindig marasztaltak. A német másodosztályban játszottunk annyi kikötéssel, hogy nem eshetünk ki, mert akkor a tulajdonos nem ad több pénzt. Aztán az ötödik év végén jött egy amerikai edző, aki hozott magával egy fiatal centert, és nem számított rám. Sokan azt hitték, összevesztünk, de nem, teljesen igaza volt, és tudtam, harmincnyolc évesen ideje abbahagyni.

– Miért ragadt ott Münchenben?

– A két gyerek miatt, ők ott jártak iskolába, és nem volt szívünk kiszakítani őket abból a környezetből, amelyben remekül érezték magukat. A fiam és a lányom is tehetséges kosaras volt, és egyszer Ádám szólt, hogy bekerült a juniorválogatottba, és mennek Szolnokra valamilyen selejtezőt játszani. Mondtam neki, ez érdekes lesz, ugyanis te magyar vagy, aztán sikerült gyorsan elintézni a német állampolgárságot a családnak.

– Gyakran jön haza?

– Jövőre már hetven leszek, nehezebben mozdulok ki, de a régi társakkal és az otthoni családtagokkal rendszeresen találkozunk. Szeretem ezeket a látogatásokat, van, hogy a hozzátartozókkal együtt harmincan-negyvenen összejövünk, és jólesik elbeszélgetni velük.