Két vb, köztük egy Seiko

Biztos manapság is vannak úriemberek a magyar futballban, de régen az úriemberség mintha alapkövetelmény lett volna. Csapó Károly a megadott időpontban vár bennünket a tatabányai A Vértes Agorája bejáratánál, majd odabent, a kávéházi asztalnál egy csodálatos pályafutás élményeit osztja meg velünk a Bányász 67 esztendős legendája. Akár egy mesés panoptikumban, úgy vonulnak fel lelki szemeink előtt a hírneves edzők, játékosok. Rossz szót valahogy egyikükről sem hallok.

Nehezen éli meg a tatabányai futball jelenlegi sanyarú helyzetét Fotó: Mirkó István

– Először 1961-ben a Soproni Textiles igazolt le, tizenhat és fél évesen már a felnőttben játszottam. Csábított a Szombathely, a Győr, a Pécs, a fél NB I, de Gelei Józsi bácsi lejött értem, mondta, hogy a következő idényben ő lesz a Tatabánya edzője, s ez eldöntötte a kérdést: 1974-ben a Bányász játékosa lettem. Olyan jól ment a játék, hogy tizenöt mérkőzés után Moór Ede meghívott a válogatottba, 1974 decemberében Szolnokon, Svájc ellen be is mutatkoztam, 1-0-ra győztünk Fazekas Laci tizenegyesével, én hoztam össze, engem rúgtak fel. Nem akartam elhinni, hogy a régi nagyokkal, Bene Ferivel, Fazekassal játszhattam egy csapatban. Majd tíz-tizenöt évvel később, 1986-ban, amikor Toulouse-ból visszajöttem a Bányászhoz, az „új nagyokkal” is, Kiprich Jóskával, Vincze Piluval, Plotár Gyulával.

– Egy évre rá a Hungária körúton 6-1-re megverték az éppen bajnok MTK-t, tehát nem mehetett rosszul a játék 35 évesen.

– Olyannyira nem, hogy amikor a 71. percben lecserélt az edzőm, Temesvári Miklós, akkora vastapsot kaptam az MTK-szurkolóktól, mint amekkorát még Tatabányán sem.

– A tatabányai vastapsokból 1981-ben is kijutott, amikor az UEFA-kupában 2-1-re megverték a Real Madridot az ön szabadrúgásgóljával. Lakat Károly volt az edzőjük.

– Mindig szerencsém volt az edzőim­mel, valamennyien nagyszerű emberek voltak. Karcsi bácsi nemcsak a futballra tanított bennünket, hanem az életre is. Akár Debrecenből jöttünk haza, akár Zalaegerszegről, mindig tudta, hol van a legjobb pogácsa, de nem csak az éttermeket ismerte. Szegeden játszottunk, akkor újították fel a dómot. Be akartunk menni megnézni, de nem engedtek be. Várjatok, mindjárt jövök, mondta, és eltűnt, majd öt perc múlva előkerült egy emberrel, aki hozta a dóm kulcsát.

Nehezen éli meg a tatabányai futball jelenlegi sanyarú helyzetét
Fotó: Mirkó István

– A Real-meccsnél tartottunk.

– Igen. Felmerült, felvisszük a meccset a Népstadionba, de Gál István, a szénbányák vezérigazgatója kijelentette, a bányászokat nem foszthatjuk meg ettől az élménytől. Délután egykor volt a meccs, akinek jegye volt, azt elengedték a munkából, huszonkétezren szurkoltak a Bányász-stadionban. Két kapufát is rúgtam, összehoztam egy tizenegyest, de a hajrában csak 1-1-re álltunk. Az edzésen milliószor elgyakoroltunk egy olyan bohócos szabadrúgás-variációt, és mit tesz Isten, a 79. percben húsz méterre Miguel Ángel kapujától szabadrúgáshoz jutottunk. Weimper „Paripa” elfutott a labda mellett, P. Nagy ott téblábolt, mintha tanácstalan lenne, majd Weimper Pista elém pöckölte, én meg laposan bevertem a jobb alsóba. Ezzel győztünk 2-1-re.

– A visszavágón nem volt esélyük?

– Amikor felnéztem a lelátóra és láttam a hatvanezer embert, éreztem, itt baj lesz. Stielike rúgta a meccs egyetlen gólját, mezt is cseréltünk, a mai napig megvan. De nem voltak jobbak, csak az idegenben lőtt góllal jutottak tovább.

– Meg tudtak élni a futballból?

– Meg, meg, annyit kerestünk, mint a bányászok. Persze ők többet dolgoztak, mint mi... De mi sem henyéltünk, hetente négyszer napi két edzésünk volt. Karcsi bácsi igényes edző volt.

– És Baróti a válogatottban?

– Soha nem fogom elfelejteni azt az örömöt, amit Lajos bácsinak okoztam az argentinok elleni gólommal. Nem látta jól, hogy ki rúgta, mellette ült Kovács Ferenc, a másodedző, tőle kérdezte. És amikor Feri bácsi mondta, hogy én, akkor elkezdte az öklével verni a tenyerét, és boldogan ismételgette, hogy Csapó, Csapó, Csapó! Akkor nyugodott meg.

– Miért?

– Londonban az angolok agyonvertek bennünket, Lajos bácsi becserélt a szünetben. Karcsi, nem félsz bemenni? – kérdezte, én meg mondtam, hogy nem. Kikaptunk 4-1-re, s mivel Fazék kikészült idegileg, bekerültem a kezdőbe az argentinok ellen, és amikor berúgtam a vezető gólunkat, Lajos bácsi akkor nyugodott meg, hogy jól döntött. Felnéztem a lelátóra, halotti csönd a Monumentalban, csak egy piros-fehér-zöld transzparens lobogott „Erdélyi magyarok” felirattal. Kijöttek az emigránsok a meccsünkre, meg is hívtak egy élménybeszámolóra. Egy idős nénitől kaptam emlékbe egy pattintott kőből készült indián nyílhegyet, még megvan, a fiamnak ajándékoztam, hogy adjon neki erőt a nehéz helyzetekben.

– Muszáj volt elvesztenünk azt a meccset?

– Nem. Egy-egynél Martos Győző elment a jobb szélen, Nagy Laci fejére tálalta a labdát, de ő rosszul találta el.

– A ’82-es vébére is kijutott.

– De hogyan! Tatán készült a keret a Svájc elleni selejtezőre, én otthon voltam, amikor csöng a telefon, Mészöly Kálmán hív. Karcsikám, át kéne jönnöd Tatára! – mondta. Átmentem, utazunk ki Svájcba, én mint a huszonkettedik játékos. A meccs előestéjén Botár doktor ezzel jött be a szobámba: Karcsi, készülj, te kezdesz holnap! Nyíl belázasodott, így lettem kereten kívüliből kezdő. Aztán decemberben izomszakadást szenvedtem, mondom magamban, oda a világbajnokságom. De Kálmán lejött Tatabányára, biztatott, ha márciusban játszom, kivisz Spanyolországba. És tartotta a szavát, kivitt. Mondom, nekem csak kellemes élményeim voltak az edzőimmel.

– Tizenkilencszer volt válogatott, de ha Pesten játszik, lehetett volna hatvanszor is! Nem hívták?

– Dehogynem, hívtak a a Dózsába, a Honvédhoz, csak a kedvenc csapatomhoz nem.

– Melyik volt az?

– A Vasas. Csak hát a Vasas sohasem hívott.

– Itt, Tatabányán vállal még valamilyen szerepet?

– Hat évig én voltam az utánpótlás elnöke, most csak az utánpótlás segéd­edzője vagyok, nekem az elég.

– Van remény a tatabányai foci feltámasztására?

– Van. Június óta Bekő Balázs az edzőnk, jól állunk a megye I-ben, és a városvezetés is pártfogolja a klubot. Bár most az ellenzék győzött, tudja, ezek a színesek…

– A szivárványkoalíció.

– De a polgármester asszony, Szűcsné Posztovits Ilona szerencsére szereti a sportot, korábban a helyi lányfoci környékén tüsténkedett. Kaptunk egy ígéretet a képviselő-testülettől, hogy egészen az NB II-ig finanszírozzák a TSC-t. Már „csak” fel kell jutnunk. Ez nyilván nem az a szint, ahol a hetvenes-nyolcvanas években voltunk, amikor kétszer végeztünk a második, kétszer a harmadik helyen, és 1988-ban meg is nyertük volna a bajnokságot, ha nem kapunk ki 3-1-re a Honvédtól.

– Hogyan éli meg most a megye I-et?

– Rosszul. Tatabányához ez méltatlan, de lesz ez sokkal szebb is. A felnőttcsapatot zömmel azok a srácok alkotják, akiket én neveltem annak idején az U15-ben. A Bányász múltja kötelez!