– Magázza az új edzőket?
– Nem, de a kellő tiszteletet természetesen megadom nekik. Már csak azért is felnézek rájuk, mert ha nem is sokkal, de idősebbek nálam, arról nem is szólva, hogy mindhárman sokat tettek a magyar futballért.
– Nem furcsa, hogy hajdani csapattársai másodedzők lettek?
– Nekem nem. Sándorral és Rolanddal számos emlékezetes csatát vívtunk a Vidiben, közösen megélt élmények kötnek össze minket. Amilyen jó futballisták voltak, olyan jó emberek. Ezt nem azért mondom, mert miután a „főnökeim” lettek, hízelegni akarok nekik – korábban sem titkoltam, mi a véleményem róluk. Az edzésmunkájuk és a mentalitásuk példaértékű volt, az öltözőben vezérszerepet töltöttek be. Ezért is érhettünk el sikereket. Talán mondhatom, baráti viszonyban voltam és vagyok Sándorral és Rolanddal, de egy bizonyos határt sosem lépek át. Amíg a pályán vagyunk, ők az edzők, én meg egy játékos vagyok a sok közül.
– A fehérvári keretnek mindössze két olyan tagja van, aki már dolgozott együtt Szabics Imrével – ön az egyik. Tudja, ki a másik?
– Fiola Attila! Imre Dárdai Pál másodedzője volt a válogatottnál 2014-ben és 2015-ben, sok szép emlékünk van abból az időszakból. Dárdai Pál jó közösséget épített, kiváló hangulatot teremtett, amihez a stáb is hozzátette a magáét. Ez remek szakmai munkával párosult, ezért is juthattunk ki a franciaországi Eb-re. Ez azonban rég volt, azóta Imre is sokat változott, én is. Ez az első vezetőedzői megbízatása, bizalommal és türelemmel kell lenni iránta.
– Bizakodó a jövőt illetően?
– Abszolút! Bőven van min csiszolni, de az már most látszik, hogy a stáb a legkisebb részletekre is ügyel minden téren. Noha csak egy hete álltak munkába, már nyilvánvaló, hogy a rájuk jellemző hozzáállást, töretlen győzni akarást akarják „átragasztani” a csapatra. Ez már érezhető volt Kisvárdán, hiába játszottunk több mint egy félidőn át emberhátrányban, csúsztunk-másztunk azért, hogy a végén emelt fővel jöhessünk le a játéktérről. Bár a győzelemhez ez sem volt elég, a döntetlenhez igen.
