Fráter Viktória: Én csak egyszer kaptam pofont, Észak-Koreában

Három olimpián indult (1992, 1996, 2000), és a ritmikus gimnasztika históriájában ezzel majdnem rekorder, csak egy spanyol versenyző előzi meg négy részvétellel. Fráter Viktória nem szakadt el a sportágától, de arra elég hamar rájött, hogy új kihívásokra van szüksége, és ezek közé tartozik most a 2024-es budapesti rg Európa-bajnokság mellett a jövő évi Giro d’ Italia szervezői csapatában való részvétel is.

2021. 11. 20. 6:58

20211118 Budapest Fráter Viktória torna RSG Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Társadalmi munkában korábbi klubja, az OSC RG SE elnöke, de akár magas szinten edzősködhetne vagy bíráskodhatna is. Ezek nem vonzották?

– Már a versenyzői pályafutásom alatt foglalkoztam, és egészen a mai napig foglalkozom oktatással, de alapvetően, a sportrendezvény-szervezés az én világom. Idén az olimpia közvetítéseiben láttam, hogy az orosz és a fehérorosz lányok mellett ott vannak olyan „bábuskák”, akik már az én időmben is ott voltak, és nyilván ebben a munkában is meg lehet találni az örömöt; de én azt követően, hogy eltöltöttem tizennyolc aktív évet a sportágban, másfajta pörgésre, más kihívásokra is vágytam. A 2000-es, sydney-i olimpia után még volt egy-két versenyem, december végén elbúcsúztattak, januárban pedig már el is kezdtem dolgozni. Tudatosan készültem a sport utáni életre, 2000-ben végeztem a Testnevelési Főiskola sportszervezői szakán, és párhuzamosan az edzősködéssel nemzetközi sportesemények szervezésével kezdtem el foglalkozni.

– Konkrétan?

– Belecsöppentem a hazai szabadfogású birkózó Eb szervezésébe, aztán jött a 2002-es debreceni torna világbajnokság, majd sorban több világverseny, de még motocross versenyeket is szerveztem. 2013-tól három évig a Nemzeti Együttműködési Alap Mobilitás és alkalmazkodás kollégium felkért tagjaként civil szervezetek pályázatait is bíráltam, 2019 júniusa óta pedig a Nemzeti Sportügynökségnél dolgozom. A sportági szakszövetségekkel karöltve szervezzük a kiemelt sportrendezvényeket, de a szakmai rész természetesen a szövetségek kompetenciája.

Egyéni sportágat űztem, most viszont csapatban dolgozom, és nagyon élvezem ezt a feladatot. Jelenleg a 2024-es budapesti ritmikus gimnasztikai Eb projektjét vezetem, emiatt két hónappal ezelőtt fájó szívvel, de le kellett mondanom a Magyar Ritmikus Gimnasztika Szövetségnél 2017 óta betöltött elnökségi tagságomról.

Tagja vagyok a jövő évi, tőlünk induló Giro d’ Italia szervező csapatának is, s mondani sem kell, hogy ez milyen nagy projekt, hiszen három napra vendégül látjuk a világ legjobb kerékpárosait. A tavalyi Girón Valter Attila három szakaszon át vezette az összetettet, így rajta volt az ikonikus rózsaszín trikó, neki köszönhetően az olasz körverseny szépen beépült a magyar köztudatba. A jövő évi Giró így mindenképpen nagyobb durranás lesz nekünk, mint a két évvel ezelőtti lett volna; eredetileg az indult volna tőlünk, de a Covid ezt megakadályozta.

– Túllépve a 2024-es Eb előkészítésén, a ritmikus gimnasztikával milyen a kapcsolata?

– Az OSC-t 2004 óta vezetem, szervezem a klub életét, de ez nem a szó szoros értelemben vett élsportról szól. Az rg-ben az élsportnak van első-, másod- és harmadosztálya, és mi a másodosztályt cirógatjuk alulról, valójában a harmadosztályban és szabadidősport kategóriában vagyunk jelen. S egy Nógrád megyei kis településen, Nézsán is tartunk foglalkozásokat.

– Élversenyzőként sok negatívum érte? Ezek is elriaszthatták attól, hogy az élsport közegében maradjon.

– Nem, egyáltalán nem erről van szó, most is imádom az rg-t, de picit távolabbról szemlélem a történéseket. Az kétségkívül igaz, hogy ebben a sportágban rengeteg feszültség gyülemlik fel. Jó példa a tokiói olimpia. Az izraeli Linoj Asram a technikai pontszámaival jogosan kiemelkedett a mezőnyből, s ugyan hibázott, ő lett az aranyérmes, megelőzve az orosz Dina Averinát, aki a kivitelben volt ügyesebb, nem rontotta el a gyakorlatait, amelyek viszont kevesebb tartalommal bírtak. Az izraeli versenyző megtörte az oroszok hegemóniáját, amit ők nem tudnak elfogadni. Legalább ilyen nagy probléma, hogy Tokióban annyi óvás volt, mint amennyi korábban egyetlen olimpián vagy vb-n sem. Márpedig, ha nem egységes a pontozás, és a közönség nem érti, hogy mi történik, az nagyon rossz képet fest a ritmikus gimnasztikáról. Ha nem sikerül kitalálni, hogyan lehetne objektívabbá tenni a sportágat, annak hosszú távon könnyen az lehet a vége, hogy kihúznak bennünket az olimpiai programból.

– Viták, veszekedések, óvások mindig is voltak, nem?

– Persze, az én időmben is vérre ment, még itthon is, hogy ki utazzon az adott világversenyre. Azóta felgyorsult a sportág, a versenyzők olyan sok elemet hajtanak végre, hogy ezeket már nagyon nehéz szemmel követniük a pontozóknak. Főleg a kéziszercsapatoknál, ahol egyszerre öt versenyzőnek kellene látni minden mozdulatát.

Éppen ezért a Nemzetközi Tornaszövetségnek is vannak ötletei a videobíró alkalmazásáról. A több kamerával felvett gyakorlatok révén mesterséges intelligencia segítene be a pontozás technikai részébe.

Például, hogy az adott versenyzőnél tényleg megvolt-e a 360 fokos fordulat, a kéziszercsapatoknál valóban eleget tesznek-e a kritériumoknak a szercseréknél. A művészi hatás értékeléséhez persze továbbra is szükség lesz a pontozókra.

Stílus és elegancia, már jóval a visszavonulása után, 2014 őszén az általa kitalált Viktória-kupa sportágat népszerűsítő jótékonysági versenyen

– A mai látványvilág is jelentősen eltér a régi időkétől, manapság elképesztő dresszek vannak. Ezeket látva nem fáj a szíve, hogy húsz-huszonöt évvel ezelőtt igencsak egyszerűek voltak?

– Inkább az gondolkodtat el, hogy amikor a sydney-i olimpiára utaztam, a repülőúton magam flittereztem fel a négy versenydresszemet, mert a szövetségi támogatásból nem futotta, hogy erre kifizessünk egy varrónőt… A járaton lehajtottam az étkezőtámlát, felhúztam rá a dresszt, és úgy varrtam. Manapság ez megmosolyogtató történet, hiszen már mindenkinek két garnitúra dressze van tele Swarovski-kristályokkal.

– Sydney után huszonegy év telt el úgy, hogy nem jutott ki magyar ritmikus gimnasztikázó olimpiára, idén Pigniczki Fanni törte meg ezt a sorozatot. Miért kellett ennyit várnunk?

– Ebben benne volt a balszerencse faktor is, nem könnyű megszerezni a kvótát, és ahhoz, hogy sikerüljön, alázat is kell. De most már inkább örüljünk annak, hogy Fanni ott lehetett Tokióban, és ezt ő nagyon megérdemelte, sokat tett érte.

Az 1996-os, budapesti világbajnokságon nagy közönségsikert aratott, szalaggal pedig a hetedik helyen végzett:

– Hogy látja, mi volt a legnagyobb igazságtalanság, ami önt érte?

– Kettőt mondok. Az első olimpiámon, 1992-ben, Barcelonában a főbíró megváltoztatta a pontszámomat, lejjebb vitte; tizenöt évesen még viszonylag ismeretlen versenyző voltam, emiatt „fogták” a pontszámomat. Sydney-ben az első nap után a tizenhatodik helyen álltam, nagyon jó formában voltam, még előrébb is léphettem volna, de a második napon hiába csináltam megint két jó gyakorlatot, csak huszadik lettem. A rivális nemzeteknek volt pontozójuk, nekünk nem, azt hiszem, nem kell magyaráznom… Aki azonban pontozásos sportágra adja a fejét, az az ilyen estekbe kénytelen beletörődni.

– Azért az nem mindennapos, hogy három olimpián is ott lehetett.

– Igen, erre tényleg nagyon büszke vagyok. A spanyol Almudena Cid 1996 és 2008 között négy olimpián vett részt, és tudomásom szerint rajtam kívül még egy cseh lány indult hármon. Nekem jól jött ki, hogy már 15 évesen ott lehettem Barcelonában, ahol amúgy az olimpiai falu egyik boltjában egyszer csak Steffi Graf állt előttem, egy szörnyű, lila görkorcsolyát vásárolt, és amikor autogramot kértem tőle, nagyon kedvesen adott. Ezt ma is őrzöm, szóval Barcelonából sem csak rossz emlékem van.

Bizony, nem könnyű a „kicsik” élete a sportágban:

– Elég sok rémtörténetet lehetett hallani, hogy az edzők, főleg az oroszoknál milyen szigorral bánnak a versenyzőkkel. Erről milyen emlékei vannak?

– Hát igen, az 1996-os budapesti vb-n Amina Zaripovát, aki akkor már háromszoros világbajnok volt és húszéves, a szemem láttára rángatták meg a függöny mögött, mert elrontott valamit. De ennél is sokkolóbb volt, amit Phenjanban láttam, ott az egyik helyi kislányt bántották az edzői, mivel nem úgy tartotta a lábát attitűd állásban, ahogy kellett. Szerencsés vagyok, mert pályafutásom során nem ért bántás az edzőimtől. Egyszer ugyan kaptam egy „anyai” pofont, éppen ott, Észak-Koreában. A versenyen elrontottam az egyik gyakorlatomat, és elkezdtem hisztizni, duzzogni, csapkodni. Abban a csoportban engem szólítottak nyolcadikként, utolsóként, a következőben viszont elsőként jöttem, szóval nem nagyon volt idő semmire.

Azt kell mondjam, az a legyintés jókor jött, mert visszahozott a versenybe. A vicces az, hogy akkor együtt sírtunk az edzőmmel, én a hiszti, ő a pofon miatt.

De szeretném leszögezni, hogy nem értek egyet a testi fenyítéssel az élsportban, ugyanakkor nehéz megtalálni azokat az eszközöket, amikkel túl lehet lökni a versenyzőt a holtponton. Ez azért nem mindig megy kedves, szép szavakkal.

– Azért ez is keményen hangzik. S akkor még a lelki sebekről nem is beszéltünk, ezek a tinédzser lányoknál maradandóak is lehetnek.

– Kétségkívül sokan vannak, akik rossz érzésekkel gondolnak vissza a versenyzői pályafutásukra, különösen akkor, ha nem voltak sikerélményeik. Persze, hogy rosszul esik egy egyébként csinos, vékony lánynak, ha például fél kiló súlyfelesleggel azt kapja meg, hogy kövér.

– Ilyennel önnek feltehetően nem kellett szembesülnie.

– Nekem is ijesztő visszanéztem a sydney-i olimpia felvételeit, ott huszonhárom évesen 42 kilósan versenyeztem, pedig előtte 45-46 kilogramm volt a versenysúlyom. Viszont arra emlékszem, hogy 15-16 évesen egyszer nagyon belakmároztam otthon a hétvégén, és hétfőn nem kezdhettem el az edzést. A régi Népstadion melletti, négyszáz méteres pályán huszonnyolc kört kellett futnom két melegítőbe öltözve.

– Manapság mennyire van edzésben?

– Most már semmi sem kényszerít, de időnként szoktam futni, többnyire négy-öt kilométert, néha úszom is, és azért a spárgát még bármikor meg tudom csinálni.