Kezdjük is rögtön az 1974-es szezonnal, az eddigi egyetlennel, amikor „meccsnull” volt a záró futam előtt. Akkoriban még jóval kevesebb versenyt rendeztek, abban az évben tizenötöt, és kevesebb pontot osztottak: a győztes például csak kilencet kapott, szemben a mai huszonöttel. Az utolsó futam előtt a brazil Emerson Fittipaldi (McLaren) és a svájci Clay Regazzoni (Ferrari) egyaránt 52 ponttal állt, és az Egyesült Államok Nagydíján, Watkins Glenben előbbi a negyedik helyével is révbe ért, mert a vetélytársa csak 11. lett. Boldog idők voltak, nem arról szólt az Formula–1, hogy két csapat, annak is két pilótája huzakodik a mezőnyben a vb-trófeáért; 1974-ben Niki Lauda, Jody Scheckter, Ronnie Peterson, Carlos Reutemann, James Hunt, Denny Hulme és Jacky Ickx is többször állt a dobogón. A mezőny kiegyensúlyozottságát mutatja, hogy az utolsó futamon Fittipaldi a nyolcadik, Regazzoni a kilencedik helyről indult. A ferraris Lauda az ötödikről, és segíteni akart csapattársának a brazil versenyző feltartásával, de Regazzoni az autója vezethetetlensége miatt egyre hátrébb szorult, s végül négy kör hátránnyal ért célba.
S ha már Lauda, az osztrákok két éve elhunyt háromszoros világbajnoka a harmadik vb-címét 1984-ben úgy szerezte meg, hogy akkor már egy McLarenben ülve a végelszámolásnál mindössze fél ponttal előzte meg csapattársát, Alain Prostot! A záró, Portugál Nagydíj előtt Lauda 3,5 ponttal vezetett, s ugyan Estorilban a franciát intették le elsőként, Lauda a tizenegyedik rajtpozíciójából felküzdötte magát a második helyre, így az F1 történetének legszorosabb évadjában őt koronázták meg. A fél pont differencia abból fakadt, hogy korábban a félbeszakadt Monacói Nagydíjon megfelezték a pontokat. (Prost később azért négy vb-címig jutott.)
Az 1950-es kezdettől nyolcszor nyertek világbajnokságot egypontos előnnyel: 1958-ban Mike Hawthorn (Ferrari), 1961-ben az Phil Hill (Ferrari), 1964-ben John Surtees (Ferrari), 1976-ban James Hunt (McLaren), 1981-ben Nelson Piquet (Brabham), 1994-ben Michael Schumacher (Benetton), 2007-ben Kimi Räikkönen (Ferrari), 2008-ban pedig Lewis Hamilton (McLaren).
Laudának ebben az összeállításban azzal van helye, hogy 1976-ban – amikor a Nürburgringen kis híján bennégett az autójában – a szezonzáró Japán Nagydíjon az özönvízszerű esőben másokkal együtt nem vállalta a versenyzést, a második körben kiállt a bokszba. Hunt viszont kint maradt a pályán, harmadikként célba ért, és a hárompontos hátrányából egypontos előnyt kovácsolt. Jegyezzük meg, Lauda és Hunt egész éves küzdelme ihlette a Hajsza a győzelemért című zseniális filmet.
1964-ben a szezont záró Mexikóvárosi Nagydíj őrült versenyt hozott. Az elején úgy nézett ki, hogy Jim Clark (Lotus) lesz a világbajnok, aztán Graham Hillnek (BRM) állt a zászló, végül azonban a másodikként leintett Surtees örülhetett. Akinek, ha valamennyi futam eredményét elszámoljuk, egy ponttal kevesebbje lett volna, mint Hillnek. Ám akkor mindenkinek csak a hat legjobb eredménye számított bele az összesítésbe. (Graham Hill később aztán, 1968-ban világbajnok lett, Clark pedig pályafutása során két vb-t is nyert.)
A háromszoros világbajnok Nelson Piquet az első vb-címét 1981-ben úgy szerezte meg, hogy az utolsó futamon, Las Vegasban egy Brabhamben csak ötödik lett, de az ezért járó két ponttal fordított, egyet rávert Reutemannra (Williams). Az addigi éllovas hiába indult az első rajtkockából, a futamon a nyolcadik helye nulla pontot jelentett. (Carlos Reutemann másodszor lett második a vb-n, kétszer volt harmadik, ő soha nem lett világbajnok.)
Az 1994-es esztendő Michael Schumacher és Damon Hill (Williams) csatájáról szólt. Az adelaide-i szezonzáró előtt a német vezetett egy ponttal, Ausztráliában pedig egymással ütköztek, ami mindkettőjük kiesését eredményezte. Sokak szerint ez nem sima versenybaleset volt, mindenesetre meglett Schumacher hét vb-címe közül az első. (Hillnek 1996-ban jött össze a vb-trófea a Williams csapattal.)
Michael Schumacher az 1994-es Ausztrál Nagydíjon:
2007-ben az akkor újonc, de a Formula–1-ben szenzációsan indító Hamilton és a már kétszeres világbajnok Fernando Alonso között roppant feszült volt a viszony a McLarennél, ami oda vezetett, hogy Kimi Räikkönen nevető harmadikként az utolsó két futam megnyerésével eléjük került. A finn 110 ponttal lett világbajnok, két egymással marakodó riválisa pedig egyaránt 109 pontig jutott. Az utolsó futamon, a Brazil Nagydíjon Hamiltonnak az ötödik hely elég lett volna első vb-címe megszerzéséhez, de csak hetedik lett.
Ami azonban Interlagosban elment a brit pilótának, az egy évvel később ugyanitt visszajött neki, egy hihetetlen végjátékban. Bár a záró futamot megint Hamilton kezdte pontelőnnyel, az utolsó kanyarban Felipe Massa (Ferrari) érezhette magát világbajnoknak, s amikor elsőként áthaladt a célvonalon, a televíziós közvetítésekben az őt ünneplő édesapját mutatták. Ám Hamilton a legvégén a szakadó esőben utolérte és megelőzte a száraz pályára való gumikon csúszkáló toyotás Timo Glockot, bejött az ötödik hellyel, és ezzel megszerezte első vb-címét. Vasárnap kiderül, meglesz-e neki a nyolcadik. (Szegény Massának egy sem jött össze, pedig még kilenc szezonban próbálkozott, még ötször a Ferrarival, négyszer a Williamsszel. De már futamgyőzelme sem lett több.)
A YouTube-on a 2008-as Brazil Nagydíj összefoglalója:
A legszorosabb csaták a vb-címért 2000 óta:
2003: Michael Schumacher (Ferrari)–Kimi Räikkönen (McLaren) 93-91 (2 pont különbség)
2007: Kimi Räikkönen (Ferrari)–Lewis Hamilton (McLaren) 110-109 (1)
2008: Lewis Hamilton (McLaren)–Felipe Massa (Ferrari) 98-97 (1)
2010: Sebastian Vettel (Red Bull)–Fernando Alonso (Ferrari) 256-252 (4)
2012: Sebastian Vettel–Fernando Alonso (Ferrari) 281-278 (3)
2016: Nico Rosberg (Mercedes)–Lewis Hamilton (Mercedes) 385-380 (5)
Borítókép: Ünnepel a McLaren a 2008-as Brazil Nagydíj után. Az alsó sorban Ron Dennis csapatfőnök, Lewis Hamilton és a pilóta bátyja, Nicholas (Fotó: AFP/Mauricio Lima)
