Egy ötméteres a pokolba küldte, egy a mennybe vitte olimpiai bajnokunkat

A 2008-as pekingi olimpián győztes férfi vízilabdázókat már csak Varga Dénes képviseli a medencében, utolsó előttiként, májusban Hosnyánszky Norbert is visszavonult. Az olimpiai, világ- és Európa-bajnok játékos elsősorban nem az aranyérmek miatt érzi kereknek pályafutását, amely során egyszer mélyre került, és évekig tartott, míg teljesen kimászott belőle. A csavargólok mestere a vízen kívül is megtalálta a helyét, bár az uszoda és a Honvéd továbbra is a mindennapjai része.

20231227 Szentendre Hosnyánszky Norbert vízilabda Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István Forrás: Fotó: Mirkó István

– Az önállósodáson kívül mit adtak önnek az olaszországi évek?
– Nagyon sokat. Ott tanultam meg vezetni és jól elsajátítottam az olasz nyelvet. Vízilabdázóként pedig segíthette a fejlődésemet, hogy akkoriban végig óriási teher volt rajtam, mert a külföldiektől mindig azt várták el, hogy gólokat lőjenek, ők legyenek a legjobbak a vízben. Ha nyert a csapat, azt mondták, hogy miattam nyert, ha veszített, akkor miattam veszített – még ha éppenséggel jól is játszottam. A csapatnál türelmesek voltak velem, de az ellenfelek ütöttek-vertek, mert látták, hogy ügyes vagyok, gólokat lövök, engem kell megállítani. Ezt tűrtem egy ideig, aztán már nem hagytam magam.

 

A védhetetlen Hosnyánszky-csavar

– A Hosnyánszky-csavart már nekik is bemutatta?
– Egyszer-kétszer igen, de ott még nem próbálkoztam vele sokszor, itthon kezdtem el többet használni.

– Mikor fedezte fel, hogy ez megy önnek?
– Talán úgy történhetett, hogy egy-egy edzésen próbálgattam, és veszélyes lövésnek tarthattam. Aztán egy utánpótlástornán a németek ellen megpróbálkoztam vele, és simán bement. Ha azon a tétmérkőzésen nem dobok belőle gólt, valószínűleg soha többet nem próbálkozom meg vele. Aztán egymás után születtek meg a csavargólok, így egyre inkább nőtt az önbizalmam, és elhittem, hogy ez egy jó lövés.

– Az edzéseken külön gyakorolta őket?
– Sosem gyakoroltam, mert mindig a megfelelő szituációban kellett ezt megpróbálni, akkor volt igazán veszélyes. A meccsekre sem úgy készültem, hogy ma dobok egy ilyet, hanem ha kiszorított helyzetbe kerültem, amikor a sima lövés veszélytelen lett volna, de ezzel még meglepetést okozhattam, akkor megpróbáltam.

– Fiatalon, huszonhárom évesen lett olimpiai bajnok. Felfogta akkor, hogy mekkora sikert ért el?
– Egyáltalán nem.

Álmodoztam róla előtte, hogy majd sírni fogok a dobogón, de nem tört rám akkor ez az érzés. Végül csak idegenek reakcióiból döbbentem rá, hogy mekkora eredményt értünk el.

Felismertek az utcán, odajöttek hozzám, gratuláltak nekem. Láttam, hogy mennyit jelent ez nekik. Onnantól kezdve mindig az motivált a legjobban, hogy az embereknek örömet szerezzek a győzelmekkel, és persze mi is fürödni akartunk a sikerben, érezni a szeretetüket.

– A fiatalon jött dicsőség könnyen az ember fejébe száll. Ki tartotta két lábbal a földön ezek után?
– Kemény Dénes. Ő már tapasztalt volt ezen a téren. Kiélveztük a sikert, de aztán ránk szólt, hogy térjünk vissza a valóságba, mert még sok feladatunk van. Minden dicsőség elmúlik egyszer, arra kell koncentrálni, hogy újra elérjük.

– A következő nagyobb dicsőség a 2013-as világbajnoki arany volt, válogatott szinten legalábbis.
– Az egy másfajta győzelem volt, nagyon szerettem volna a saját korosztályommal is sikert elérni. Ekkor már nem számítottam fiatal játékosnak, hanem éppen korban megfelelőnek éreztem magam. Nagyon jó csapatunk volt, de valószínűleg Benedek Tibor miatt nyertük meg a világbajnokságot, mert vakon követtük, amit mondott, átragasztotta ránk a mentalitását. Az elsöprő siker, nagy élmény volt.

Fotó: Mirkó István

 

Ötméteressel lent, ötméteressel fent

– Az olimpiák viszont csillogás helyett inkább csalódást hoztak. Hogyan élte meg Londont és Riót? 
– Rosszul, mert mindkétszer esélyesként utaztunk ki, de a negyeddöntők nagyon nehéz mérkőzések, és ezeket egyszer sem sikerült megugranunk. Vízválasztó meccsek, mert ha nyer a csapat, akkor éremért, felszabadultan játszik, ha veszít, akkor még két nehéz mérkőzés vár rá, hogy egyáltalán ötödik lehessen. Akkor már nehéz fenntartani a motivációt. Nagy eredmény ötödikként végezni az olimpián, közben pedig csalódás, mert másért utaztunk ki. A riói negyeddöntőben ráadásul ötméterespárbajban kaptunk ki Montenegrótól, úgy, hogy én is kihagytam az ötméterest.

– Azt hallottam, hogy ez még sokáig kísértette…
 

– Nehéz időszak volt, sok mindentől elment akkor a kedvem. Az olimpián napokig nem álltam szóba senkivel. Magamba fordultam, nagy trauma volt ez nekem. Úgy sikerült kimásznom a gödörből, hogy elkezdtem újra ötmétereseket lőni. A 2020-as Eb-n, a spanyolok elleni döntőben is kellett, úgyhogy odaálltam és belőttem. Akkor átszakadt bennem egy gát. 

Azért nem történt meg ez korábban, mert egy világverseny kulcsmeccséhez hasonló stresszhelyzetet nem lehet előidézni, még egy bajnoki döntő sem tudta visszaadni ugyanazt az érzést. Ehhez egy világverseny döntőjéig kellett eljutnunk, ahol tizenötezer ember szeme láttára újra ötméteresek döntöttek.

– 2018-ban felfüggesztette a válogatott pályafutását, azt nyilatkozva, hogy sok mindennek kell klappolnia, hogy visszatérjen. Mi vezetett ehhez a szünethez, illetve aztán a folytatáshoz?
– Akkor már idősödő játékos voltam, sok mérkőzéssel, világversennyel a hátam mögött. Elfáradtam, és úgy éreztem, hogy eljött a fiatalítás időszaka. Úgy egyeztünk meg Märcz Tomival, hogy szól, ha rám lenne szüksége, addig pedig csak a klubomra koncentrálok, mert a kettő együtt már sok lenne nekem. Aztán amikor megkeresett, voltak kétségeim, az járt a fejemben, hogy mit szólnak majd a visszatérésemhez a többiek, ezért kikértem az idősebb játékosok véleményét. És visszatértem.

– És milyen jól tette! Ezek után meglett a hiányzó aranyérem, ráadásul hazai közönség előtt. Melyik polcra teszi a 2020-es Eb-aranyat?
– Különleges helyzet volt, mert nagyon öregnek számítottam abban a csapatban. Jó formában játszottam még, de éreztem a testemen, hogy nem bír annyit, mint régen. Szerencsére sikerült győzni, így mindhárom aranyérmet az életem más és más szakaszában szereztem: az olimpián fiatalként, a vb-n a legjobb korban voltam, az Eb-n pedig már idős játékosként nyertem. Így több generáció vízilabdáját megtapasztaltam. Emiatt érzem kereknek a pályafutásom.

– A tokiói bronzérem volt ezek után a ráadás… Az olimpia után nem játszott többet a válogatottban, 2022 májusában pedig bejelentette, hogy a következő idény végén visszavonul. A jól alakuló szezon közben nem ingott meg, hogy mégis folytassa?
– Nem, mert nem feltétlenül miattam alakult jól az idény, nem az én góljaim döntöttek. Inkább azt éreztem, hogy tudom segíteni a fiatalokat, irányítani őket. Összhang alakult ki köztünk.

– Mit jelentett önnek a Honvéddal szerzett bronz? A mérkőzés utáni képekből ítélve rengeteget.
– Nem várta ezt tőlünk senki sem, mert rengeteg volt nálunk a fiatal játékos, így bravúrt hajtottunk végre. Ráadásul egy olyan csapatot vertünk meg, amely többre volt hivatott, és szerintem sokkal jobb játékosokból állt, mint a miénk. Beteljesülés volt nekem, hogy így ért véget a pályafutásom – egy kiélezett meccsen, ami ötméteres párbajjal végződött, és ahol én is belőttem a magam ötméteresét. Utólag arról beszéltünk Szivós Marcival, hogy az viszont baj lett volna, ha kihagyom az ötméterest, mert már nem lehetett később „kijavítani” a hibát.

 

A visszavonulás után is az uszodában 

– Viszonylag sok magyar csapatnál megfordult, de a visszavonulása után a Honvédnál maradt. Mindig ez volt a terv?
– Kaptam egy ajánlatot, és az volt célszerű, hogy maradjak. Jól érzem magam itt, és egyáltalán nem hiányzik a medence.

– Milyen feladatokat lát el a klubnál?
– Inkább az utánpótlásnál vannak mentori feladataim. A már meglévő és érkező tehetségeket segítem, amíg fel nem kerülnek a felnőttek közé, egyéni képzéseket tartok, a szülőkkel tartom a kapcsolatot. Ott kell lennem a felnőttek és az utánpótláscsapatok meccsein is. Az volt a célom, hogy minden napra legyen feladatom. Nem voltak egyéni ambícióim, csak segíteni akartam a sportágamat.

Fotó: Mirkó István

– Ha nincsenek egyéni ambíciói, azt nem is tudja elképzelni, hogy a mentorkodás edzősködésbe csapjon át?
– Egyelőre nem. Nem hiszem, hogy jó edző lennék. Nem biztos, hogy a habitusom megfelelő lenne hozzá.

– Idén jelent meg A nemzet aranyai című film, amelyben ön is szerepel. Mit gondol a filmről?
– Előzetesen nem tudtam elképzelni, hogy egy dokumentumfilmmel miként tudják elérni, hogy két órán keresztül fenntartsák az izgalmat a nézők számára a moziban. De kellemes csalódás volt, mert miközben néztem, egyszer sem jutott eszembe, hogy már igazán vége lehetne. Szép összefoglalója volt a sikerkorszaknak.

 

Érik az újabb érem

– Végezetül: Párizsban elkezdődhet egy újabb sikerkorszak? Milyen eredményt remél a válogatottól az olimpián? Illetve válogatottaktól, ha a női csapat is megszerzi a kvótát.
– A fiúktól nagyon jó eredményt remélek, mert

úgy nyerték meg a vb-t, hogy nem hozták ki magukból a maximumot. A mutatottnál sokkal többet tudnak akár támadásban és védekezésben is, de a kapott gólok számát is lehet csökkenteni. Ráadásul úgy látom, hogy kezd összeérni a csapat, úgyhogy a dobogó mindenképpen összejöhet, akár az aranyérem is benne van a pakliban. És ha a lányok kijutnak, ők is képesek lehetnek érmet nyerni.

Borítókép: Hosnyánszky Norbert (Fotó: Mirkó István)