– Hogyan lett önből vízilabdázó?
– Gyerekként többfajta labdajátékot is űztem, de a szüleim szerették volna, ha megtanulok úszni is. A testvéremmel együtt lehordtak minket egy rákospalotai uszodába, de hamar ráuntunk az úszásra, és valójában nem voltunk túl tehetségesek sem. A szüleim arra biztattak, hogy tartsak ki a víz mellett, és mivel a többi labdajátékban ügyes voltam, kipróbáltam a vízilabdát a BVSC-nél. Megtetszett, mert kevés idő elteltével jó visszajelzéseket kaptam, mindjárt a nálam két évvel idősebbekkel kezdtem edzeni.
– És hogyan lett önből félelmet keltő vízilabdázó?
– Az lettem volna? Nem tudom, hogy mennyire féltek tőlem. Az biztos, hogy teljesen más ember vagyok a szárazföldön, mint a vízben.
A meccseket élet-halál harcként éltem meg, nem ismertem kegyelmet, mindent megtettem a győzelemért, a csapattársaim megvédéséért és azért, hogy felülkerekedjek az ellenfél játékosain. Valószínűleg ezért voltam néha keményebb a kelleténél.
– Ez már a kezdetektől fogva jellemző volt önre?
– Ennek különböző okai voltak. Jártam pszichológushoz is emiatt, aki a születésemhez vezette vissza ezt. Lehet ebben hinni, avagy sem, én mindenesetre a kezdetektől fogva így álltam hozzá minden játékhoz, és a víz még jobban kihozta belőlem a keménységet.
Olaszországi „megedződés”
– Sok magyar játékos állt légiósnak Olaszországban, de az viszonylag ritka, hogy valaki ennyire fiatalon, tizenkilenc évesen tegyen így, mint ön annak idején. Mi vezetett ehhez a döntéshez?
– Az akkori válogatott játékosok közül szinte alig voltak, akik itthon játszottak, divat volt külföldre igazolni. A junior vb-n jól ment a játék, és ajánlatot tett nekem utána a Florentia. A Fradi elengedett, illetve Kemény Dénes véleményét is kikértük, mert ő szövetségi kapitányként azt preferálta, ha a szeme előtt vannak a játékosok. Támogatta az ötletet, hiszen annyira fiatalon még nem számolt velem. Anyukámék eleinte nem örültek neki, hogy ezt vettem a fejembe, de idővel már ők is támogattak. Összességében jó döntés volt Olaszországba igazolni, ott váltam felnőtté.
– Az önállósodáson kívül mit adtak önnek az olaszországi évek?
– Nagyon sokat. Ott tanultam meg vezetni és jól elsajátítottam az olasz nyelvet. Vízilabdázóként pedig segíthette a fejlődésemet, hogy akkoriban végig óriási teher volt rajtam, mert a külföldiektől mindig azt várták el, hogy gólokat lőjenek, ők legyenek a legjobbak a vízben. Ha nyert a csapat, azt mondták, hogy miattam nyert, ha veszített, akkor miattam veszített – még ha éppenséggel jól is játszottam. A csapatnál türelmesek voltak velem, de az ellenfelek ütöttek-vertek, mert látták, hogy ügyes vagyok, gólokat lövök, engem kell megállítani. Ezt tűrtem egy ideig, aztán már nem hagytam magam.
A védhetetlen Hosnyánszky-csavar
– A Hosnyánszky-csavart már nekik is bemutatta?
– Egyszer-kétszer igen, de ott még nem próbálkoztam vele sokszor, itthon kezdtem el többet használni.
– Mikor fedezte fel, hogy ez megy önnek?
– Talán úgy történhetett, hogy egy-egy edzésen próbálgattam, és veszélyes lövésnek tarthattam. Aztán egy utánpótlástornán a németek ellen megpróbálkoztam vele, és simán bement. Ha azon a tétmérkőzésen nem dobok belőle gólt, valószínűleg soha többet nem próbálkozom meg vele. Aztán egymás után születtek meg a csavargólok, így egyre inkább nőtt az önbizalmam, és elhittem, hogy ez egy jó lövés.
– Az edzéseken külön gyakorolta őket?
– Sosem gyakoroltam, mert mindig a megfelelő szituációban kellett ezt megpróbálni, akkor volt igazán veszélyes. A meccsekre sem úgy készültem, hogy ma dobok egy ilyet, hanem ha kiszorított helyzetbe kerültem, amikor a sima lövés veszélytelen lett volna, de ezzel még meglepetést okozhattam, akkor megpróbáltam.
– Fiatalon, huszonhárom évesen lett olimpiai bajnok. Felfogta akkor, hogy mekkora sikert ért el?
– Egyáltalán nem.
Álmodoztam róla előtte, hogy majd sírni fogok a dobogón, de nem tört rám akkor ez az érzés. Végül csak idegenek reakcióiból döbbentem rá, hogy mekkora eredményt értünk el.
Felismertek az utcán, odajöttek hozzám, gratuláltak nekem. Láttam, hogy mennyit jelent ez nekik. Onnantól kezdve mindig az motivált a legjobban, hogy az embereknek örömet szerezzek a győzelmekkel, és persze mi is fürödni akartunk a sikerben, érezni a szeretetüket.
– A fiatalon jött dicsőség könnyen az ember fejébe száll. Ki tartotta két lábbal a földön ezek után?
– Kemény Dénes. Ő már tapasztalt volt ezen a téren. Kiélveztük a sikert, de aztán ránk szólt, hogy térjünk vissza a valóságba, mert még sok feladatunk van. Minden dicsőség elmúlik egyszer, arra kell koncentrálni, hogy újra elérjük.
– A következő nagyobb dicsőség a 2013-as világbajnoki arany volt, válogatott szinten legalábbis.
– Az egy másfajta győzelem volt, nagyon szerettem volna a saját korosztályommal is sikert elérni. Ekkor már nem számítottam fiatal játékosnak, hanem éppen korban megfelelőnek éreztem magam. Nagyon jó csapatunk volt, de valószínűleg Benedek Tibor miatt nyertük meg a világbajnokságot, mert vakon követtük, amit mondott, átragasztotta ránk a mentalitását. Az elsöprő siker, nagy élmény volt.
Ötméteressel lent, ötméteressel fent
– Az olimpiák viszont csillogás helyett inkább csalódást hoztak. Hogyan élte meg Londont és Riót?
– Rosszul, mert mindkétszer esélyesként utaztunk ki, de a negyeddöntők nagyon nehéz mérkőzések, és ezeket egyszer sem sikerült megugranunk. Vízválasztó meccsek, mert ha nyer a csapat, akkor éremért, felszabadultan játszik, ha veszít, akkor még két nehéz mérkőzés vár rá, hogy egyáltalán ötödik lehessen. Akkor már nehéz fenntartani a motivációt. Nagy eredmény ötödikként végezni az olimpián, közben pedig csalódás, mert másért utaztunk ki. A riói negyeddöntőben ráadásul ötméterespárbajban kaptunk ki Montenegrótól, úgy, hogy én is kihagytam az ötméterest.
– Azt hallottam, hogy ez még sokáig kísértette…
– Nehéz időszak volt, sok mindentől elment akkor a kedvem. Az olimpián napokig nem álltam szóba senkivel. Magamba fordultam, nagy trauma volt ez nekem. Úgy sikerült kimásznom a gödörből, hogy elkezdtem újra ötmétereseket lőni. A 2020-as Eb-n, a spanyolok elleni döntőben is kellett, úgyhogy odaálltam és belőttem. Akkor átszakadt bennem egy gát.
Azért nem történt meg ez korábban, mert egy világverseny kulcsmeccséhez hasonló stresszhelyzetet nem lehet előidézni, még egy bajnoki döntő sem tudta visszaadni ugyanazt az érzést. Ehhez egy világverseny döntőjéig kellett eljutnunk, ahol tizenötezer ember szeme láttára újra ötméteresek döntöttek.
– 2018-ban felfüggesztette a válogatott pályafutását, azt nyilatkozva, hogy sok mindennek kell klappolnia, hogy visszatérjen. Mi vezetett ehhez a szünethez, illetve aztán a folytatáshoz?
– Akkor már idősödő játékos voltam, sok mérkőzéssel, világversennyel a hátam mögött. Elfáradtam, és úgy éreztem, hogy eljött a fiatalítás időszaka. Úgy egyeztünk meg Märcz Tomival, hogy szól, ha rám lenne szüksége, addig pedig csak a klubomra koncentrálok, mert a kettő együtt már sok lenne nekem. Aztán amikor megkeresett, voltak kétségeim, az járt a fejemben, hogy mit szólnak majd a visszatérésemhez a többiek, ezért kikértem az idősebb játékosok véleményét. És visszatértem.
– És milyen jól tette! Ezek után meglett a hiányzó aranyérem, ráadásul hazai közönség előtt. Melyik polcra teszi a 2020-es Eb-aranyat?
– Különleges helyzet volt, mert nagyon öregnek számítottam abban a csapatban. Jó formában játszottam még, de éreztem a testemen, hogy nem bír annyit, mint régen. Szerencsére sikerült győzni, így mindhárom aranyérmet az életem más és más szakaszában szereztem: az olimpián fiatalként, a vb-n a legjobb korban voltam, az Eb-n pedig már idős játékosként nyertem. Így több generáció vízilabdáját megtapasztaltam. Emiatt érzem kereknek a pályafutásom.
