Abból lett múzeumi tárgy, ahogy a sydney-i olimpián zokog

Olimpiai ezüst- és bronzérmesként Magyarország egyik legsikeresebb kézilabdázója volt. Farkas Andrea, aki a Fradival bajnok lett, aki a Dunaújvárossal Bajnokok Ligáját nyert csak egyetlen mérkőzést nem tudott feldolgozni: a máig felfoghatatlan módon elvesztett olimpiai döntőt Sydney-ben. Könnyes-nevetős nagyinterjú azzal a sportolóval, aki még egyszer – utoljára – szeretne mindenkivel egy asztalhoz ülni, aki átélte a dánok elleni olimpiai finálé elvesztését.

Az olimpiai ezüst és bronzérmes Farkas Andrea Magyarország egyik legsikeresebb kézilabdakapusa volt Fotó: Mirkó István Forrás: MI

– Tényleg az általános iskola hatodik osztályában dőlt el a sorsa, amikor meglátott a faliújságon egy hirdetést?
– Igen. A Fradi kézilabdázókat keresett – kezdett bele a történetbe Farkas Andrea. – A sztori egy pesterzsébeti általános iskolában esett meg. Álltam a rajzszöggel odaerősített papíros előtt, és azt éreztem, hogy mennem kell. Tizenkét éves voltam ekkor. Heten voltunk az osztályból, akik nekivágtak a nagy kalandnak, négyen gyorsan kikoptak, aztán mire elérkeztek a kiválasztók, a tesztek, egyedül maradtam. Megmásztam a gyerekek szamárlétrájának összes fokát, majd 18 évesen közölték velem, hogy annyira mégsem vagyok tehetséges. Magyarul, eltanácsoltak. Miközben arról álmodoztam, hogy a Fradi felnőttcsapatának első kapusa leszek.

Farkas Andrea és Kökény Beatrix a 2000-es olimpián, Sydney-ben. Fotó: AFP/Odd Andersen

Farkas Andrea: A fonalgyárból az olimpia döntőbe

– Mit tett ekkor?
– Megvártam, hogy a világ összedőljön bennem. Mivel dacos voltam meg akaratos, elmentem egy másik csapathoz, a Lőrinci Fonóba az NB I /B-be. Meg a gyárba. A napjaim úgy néztek ki, hogy reggel fél ötkor felkeltem, hatkor bent voltam a gyárban.

– Ott mi volt a dolga?
– Fonalminőség-ellenőrként teltek az órák. Szép, nem? Körülöttem kétszáz vietnámi meg háromszáz kubai vendégmunkás nyomta az ipart. A bennünket körülvevő kosznál már csak a zaj volt a hatalmasabb. Délután kettőkor lejárt a munkaidő, ekkor átmentem a szemközti betonos pályára, ahol vártam, hogy délután öt óra legyen. Akkor kezdődtek az edzések. Este nyolcra estem haza, két éven át minden napom így nézett ki. 

– Mi hajtotta?
– Az, hogy ne mások döntsék el, mennyire vagyok jó. Esetleg alkalmatlan. Két év után az élet engem igazolt, mert a Spartacus akkori edzője, Szabó István látott engem védeni. Ő mondta, hogy kellek neki a Kőér utcába. Micsoda csapat volt ott: Angyal Éva, Elekes Csilla, Viglási Zsuzsa, Erdős Éva. 

Kezdetben szinte le sem mertem menni, annyira féltem. Ott hallottam először, hogy tehetséges vagyok. Szabó István azt mondta: ha akarom, másfél év alatt válogatott játékost csinál belőlem.

Nem rajta múlt, hogy többet kellett várnom a nemzeti csapatban történő bemutatkozásra. Arra viszont kevesebbet, hogy végre Fradi-játékos lehessek, ugyanis 1993-ban átigazoltam a Népligetbe.

– Megvalósult a gyerekkori álom?
– Inkább hajtott a vágy, hogy bizonyítsam, mégsem vagyok tehetségtelen. A Fradi kapujában akkor Fiedler Adrienne volt az első számú játékos, akivel nem volt könnyű megküzdenem a kapuért. Voltak csúnya jelenetek is, de ez a „csak azért is üzemmód” hozta meg a sikert. Ma már mindenki úgy emlékezik ezekre az évekre, hogy mekkorákat dobbant a Fradi-szív. Nekem azonban az az időszak nemcsak erről, hanem a hihetetlen harcról és küzdelemről szólt. Minden egyes nap be kellett bizonyítanom, hogy jó kapus vagyok. A körülmények harcossá tettek. A pofonoknak köszönhettem, hogy elértem azt, amit, miközben sokkal egyszerűbb lett volna az egészet feladni. Nagyot ugrok az időben, de ha én akkor, a kilencvenes évek közepén nem kapom folyamatosan az ívet, aligha lesz belőlem mentális problémákat megoldó tréner, vagyis coach. Mert azok a dolgok, amelyeket mi akkoriban átéltünk, a mai kor játékosainak szinte elképzelhetetlenek. 

– Na igen, ezekről az időkről mind a mai napig legendákat lehet hallani. Tényleg legenda volt mindez?
– Inkább kemény időszak. 

Gondolná-e bárki, hogy 1995-ben, a hazai rendezésű világbajnokságon azért kellett könyörögni Sinka László MKSZ-főtitkárnak, hogy legalább a válogatott kisgatyát megtarthassuk?

Óriási, több számmal nagyobb mezekben játszottunk. Akkor tudtam magabiztosan védeni, ha csinosnak éreztem magam. Na, ez az, ami soha nem adatott meg. Elhiszi-e nekem ma valaki, amikor a jelenkor magyar sportolói tejbe-vajba fürdenek, hogy mi, az 1996-os olimpiára készülő magyar női kézilabda-válogatott tagjai a marcali kempingben készültünk az olimpiára? 

Laurencz László, a magyar női kézilabda-válogatott egykori szövetségi kapitánya. Fotó: Magócsi Márton

Ahol kakasszóra keltünk, mert Laurencz kitalálta, hogy az atlantai akklimatizálódást már idehaza meg kell kezdeni. Hajnali ötkor talpon voltunk, ami meg a körülményeket illeti, hagyjuk is. Az volt a legnagyobb ajándék, amikor a helyi cukrászmester meghívta a csapatot egy fagyira. Ezekre a dolgokra ma már képes vagyok jó szívvel visszagondolni. A vereségekre, a Korea ellen elveszített 1995-ös vb-döntőre nem annyira. Ott nem védtem, nem úgy a Kína ellen kínkeservesen, egy góllal megnyert nyolcaddöntőben, amelyen az utolsó tíz percben küldött be a kapitány. Ha ott kikapunk, mindennek vége, se vb-döntő, se olimpia. Az 1995-ös vb-ezüstérem azzal együtt is szép emlék, hogy a bécsújhelyi döntőt elveszítettük. Erre mai fejjel úgy tudok visszaemlékezni, hogy nem visel meg.

– Mi az, ami megviseli?
– A 2000-es olimpiai finálé, Sydney-ben. Szinte az egész olimpiát végigjátszottam, jó formában mentem Ausztráliába, érett kapusként, miközben a zsebemben lapult a francia Metz csapatával aláírt szerződésem. 

A dánok ellen elveszített finálé a mai napig nagyon fáj, de ami ennél sokkal rosszabb, kibeszéletlen kudarc. Ha egy csapatot akkora csapás ér, mint ami ott bennünket, azt azonnal meg kell beszélni.

Ez elmaradt, s mind a mai napig nem került rá sor. Ki merem mondani, ha akkor képesek lettünk volna leülni és higgadtan elemezni a történteket, Magyarország nem veszíti el a 2003-as zágrábi világbajnokság döntőjét. Ahol amúgy én már nem játszottam.

– Mi történt azok után, hogy Sydney-ben vége lett a dánok elleni döntőnek?
– Kis csoportba verődve kószáltunk, volt, aki kiment a záróünnepségre, mások nem. A legszebb az egészben, hogy a vesztes finálét követően készült rólam egy fotó, amin éppen zokogok. Ez a fénykép nem sokkal később díjnyertes lett, ki is állították a Nemzeti Múzeum előtt. Mily remek is volt minden nap arra menni és magamat látni ebben a helyzetben, mondhatom, remekül segített a felejtésben. Mire hazajöttünk Sydney-ből, már az volt a kötelező vélekedés, hogy örüljünk az ezüstéremnek. Pont. Az elmúlt 26 évben akadt néhány közös ünneplés, megemlékezés, ahol sort lehetett volna keríteni erre az elmaradt megbeszélésre. 

A dánok ellen elveszített olimpiai döntő Sydney-ben borzalmas emlék. Fotó: AFP

Ám a teljes csapat azóta sem ült le. Van olyan játékos, aki soha nem jött el ezekre a találkozókra. Ám ennek a beszélgetésnek csak akkor lenne értelme, ha egyszer mindenki együtt lenne. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy az idő múlása az embereket megváltoztatja. Engem nem, mert én ma is próbálok az lenni, aki akkor voltam. De a pénz és a hatalom nagyon meg tudja az embereket változtatni, s ez a legfőbb oka annak, hogy ez a kibeszélés, a teljes olimpiai csapat utolsó nagy összejövetele már nem fog megvalósulni. Fájó dolog lenne ez? Igen. Az.

– Akkor Magyarországé volt a világ legjobb, legerősebb női kézilabda-válogatottja?
– Az elvesztett olimpiai döntő ellenére ki merem mondani, hogy igen. Kevesebben emlékeznek arra, hogy egy évvel Sydney előtt, az 1999-es norvégiai vb-n úgy lettünk ötödikek, hogy egyszer kaptunk ki – a negyeddöntőben Norvégiától. A csalások, a számolgatások világbajnoksága volt ez. Az ellenfelek helyezkedtek, taktikáztak. Mi meg nem, pedig ha az utolsó csoportmeccset szándékosan elveszítjük Korea ellen, akkor talán éremmel térünk haza. Románia a csoportmeccseken kétszer kapott ki, mégis előttünk végzett. 

De az élet mindent visszaadott, mert az olimpián úgy megvertük Norvégiát, ahogy sem előtte, sem azóta sohasem.

A 28-23-as végeredmény nem fejezi ki hűen azt, mit éltünk át az olimpiai elődöntőben Norvégia ellen. 

– Az elvesztett olimpiai finálé után pihenőt kért, s nem utazott el a 2000 decemberében, Romániában megrendezett Európa-bajnokságra. Megbánta ezt a döntését?
– Egyáltalán nem. Akkor sem, ha nem mondhatom magam Európa-bajnoknak. Az olimpia után nagyon sűrű hetek jöttek, akkor volt az esküvőm, átigazoltam Metzbe. Mentálisan nem éreztem azt, hogy segítségére tudok lenni az Eb-n a válogatottnak. Pedig Mocsai Lajos hazahívott, mindent tudott, látszólag el is fogadta a döntésemet, miközben tudom, hogy nem értette meg. 2001-ben az olaszországi vb-re még kivitt, de nem kaptam túl nagy szerepet. Amikor ötödik helyért a franciák ellen játszottunk, én Metzben védtem, mégsem tett be ezen a meccsen a magyar kapuba. 

Ott már tudtam, hogy az én válogatott szereplésemnek vége. Leckéztetésnek éreztem azt, amit Mocsai Lajos velem csinált.

Mégsem omlottam össze, mert a franciaországi közeg valami egészen mást adott, mint amit itthon megszoktam. Magyarországon akkor is védenem kellett, ha a Dunaferr kapusaként szilánkosra tört az ujjam. Összedrótozták, a csillagokat láttam a fájdalomtól, de beálltam a kapuba. A mérkőzés után jött az egyik újvárosi sportvezető, aki szemrebbenés nélkül közölte, hogy szarul védtem. Ebből a közegből ki akartam törni, erre volt jó nekem Franciaország.

– Mai szemmel nézve egészen hihetetlen, hogy rugdosta önt az akkori magyar sportsajtó.
– Ó, voltam én ott minden, hálátlan, pénzéhes, számító. 

– Mi váltotta ki az újságírók egy részéből ezt a féktelen gyűlöletet?
– Ezen sokat gondolkodtam. A történet onnan indult, hogy a Dunaújváros mindenképp szeretett volna megtartani. Ekkor került a képbe a Metz, de a Fradi is. Mert – ma már bevallhatom – kissé kicseleztük a Dunaferrt. A Fradi akkori edzője, Németh András jól ismerte a helyzetemet. Annyit mondott: figyelj, kiszúrunk azokkal, akik téged bántanak. A Dunaferr 60 ezer nyugatnémet márkát kért a Metztől úgy, hogy a szerződésem lejárt. Németh annyit mondott, hogy átigazol a Fradiba, majd onnan továbbmegyek a franciákhoz. Így a Fradi is keresett 30 ezer márkát az ügyleten, én sem omlottam össze, a Dunaferr meg megkapta azt a csekély összeget, ami nekik az én belföldi igazolásom, a korom és a válogatottbeli szereplésem után járt nekik – lejáró szerződésű játékosként. Óriási volt, mert az újságírók, meg a drukkerek semmit sem értettek, nem tudták elképzelni, mit keresek én a Fradiban. Elégtételt nem éreztem, csak menni akartam. Egyedül Kiss Szilárdot sajnáltam, mert ő nagyon jó ember volt és nagyon jó edző a Dunaferrben. Szerette volna, ha maradok, de erre akkor nem volt lehetőségem. Franciaország felszabadított, rájöttem, hogy lehet úgy is játszani ezt a sportot, ahogyan Magyarországon sohasem. Szlovéniában ugyanezt éreztem, amikor 2004-ben egy évig a Ljubljana játékosa lehettem. 

– Olimpiai ezüstérmesként és bronzérmesként hogyan éli meg a mai magyar női kézilabdázás helyzetét?
– Annak ellenére szomorít el az eredménytelenség (a magyar női válogatott 2005 óta nem szerzett vb-érmet, 2000 óta egyszer sem állt olimpiai dobogón), hogy a sportágat ma már több helyen űzik magas szinten. Szurkolok a maiaknak, megnézem a meccseket, de ha azt mondom, hogy mélyen megérint az, ami velük történik, akkor nem szólok igazat. 

Tudja, mi érint meg? Ha innen, Pesterzsébetről átmegyek az NB II-ben játszó csepeli lányokhoz és látom, mennyit dolgoznak azért, hogy munka mellett, kvázi amatőrként küzdjenek.

Ott még megvannak azok a személyes kapcsolatok, amelyek a felnőttválogatottnál régen elszakadtak. Csepelen kapusedző vagyok az NB II-ben, de ezt tényleg élvezem. Ott, ennél az amatőr csapatnál kaptam vissza a hitemet, hogy érdemes csinálni ezt az egészet. Én egy egyszerű lány vagyok, az apró dolgoknak is nagyon tudok örülni. Annak, ha mentális segítőként egy-egy mélyponton lévő sportolónak tudok segíteni.

– Kik fordulnak önhöz?
– Labdarúgók, kézilabdázók, jégkorongozók. Fiúk is, lányok is, főleg a 14–16 évesek, de az idősebbek is. Van olyan U21-es válogatott labdarúgó, aki bennem bízik, s ez adja meg annak az értelmét, hogy minden nap felkeljek. 

Farkas Andrea, aki mentális segítőként igyekszik könnyebbé tenni a fiatal sportolók életét. Fotó: Mirkó István 

Soha nem hirdettem magam, mégis sokan vagyunk. A magabiztosság keresése, az önbizalom felkutatása, a sérülések utáni félelmek – ezek mind olyan dolgok, amiben tudok nekik segíteni. Nehezen feledhető, amikor az általános iskolában megkérdezték tőlünk, mik szeretnénk lenni? Jöttek az obligát válaszok, hogy villanyszerelő meg fodrász, én pedig azt mondtam, hogy kézilabdázó.

Erre azonnal földbe döngöltek, nekem szegezték a kérdést, mit képzelek én magamról, azt gondolom, hogy ez egy normális foglalkozás, ez egy szakma?

Miközben én ezt kitörési lehetőségnek szántam. A mai fiataloknak meg kell tanítani, hogyan kezeljék a nehézségeket, a sportban meglévő alá-fölérendeltségi viszonyokat, az őket érő sikereket. Ugyanakkor soha nem akartam egyelten helyen leragadni.

– Ezért kezdett el ingatlanokkal foglalkozni? Ott mi a sikerélmény? Ha elad egy lakást?
– Igen. Imádtam, imádom, nagyon ment, jók voltak a visszajelzések. A magam ura lehettem, ehhez persze az is kellett, hogy pár hónapon keresztül egy nagy cég alkalmazottja legyek. Ez utóbbi annyira nem tetszett. Ezt a pályát sem engedtem el teljesen, de ma már csak és kizárólag a barátoknak, ismerősöknek csinálom. 

– Milyen vágyai vannak még?
– Hogy a mindennapokban megtaláljam a boldogságomat. Jaj, ez annyira közhelyes…

– De annyira, hogy nem is fogadom el válaszként. 
– Jó lenne sokkal többet utazni, világot látni. Fel, a messzi északra vagy Indonéziába. A divathelyeket már láttam, jó volna eljutni azokra az ismeretlen tájakra, ahol nincsenek sokan. Van egy kis présházam Lovasberényben. Szeretném, ha erre több időm maradna. Megtanultam a metszést, a permetezést, a gyümölcsfák ültetésének titkait, miközben a ház körül az őzek szaladnak. Ha ennél a présháznál vagyok, átszellemülök. Bele szeretnék feledkezni, azt élvezni, hogy semmi dolgom nincs, csak annyi, hogy ott lehetek. 

Az idő nagyon gyorsan halad, régen a hanglemez B oldala forog. Ezzel amúgy nincs bajom, elfogadom az idő múlását, csak az szomorít el, hogy egyre több kortársam hagy el idő előtt bennünket.

Éppen ezért igyekszem odafigyelni magamra. Ősszel Spanyolországban indulok el egy tíz kilométeres futóversenyen, úszom, Csepelre, a Laurencz László sportcsarnokba meg mindig kerékpárral megyek. 

– Tudja, mi történt Laurencz Lászlóval?
– Igen, mert voltunk nála abban az idősotthonban, ahol él. Mátéfi Eszterrel mentem. Laci bácsi állapota nem volt szívderítő, de szellemileg teljesen rendben van, ami megnyugtatott. Amikor elbúcsúztunk tőle és eljöttünk, elsírtam magam Mátéfi Eszternek. Lehet, hogy akkor láttuk őt utoljára. Esendőnek láttam, mindent megbocsátottam neki. 

– Volt, hogy haragudott rá?
– Igazából soha. Ennek talán az is lehetett az oka, hogy engem nagyon szeretett. Nem tagadom, akadtak hülye dolgai, de mindig, minden pillanatban a legjobbat akarta nekünk. Amúgy neheztelhetnék rá, mert anno a Fradival már régen bajnokcsapat tagja voltam, amikor elhitette velem, hogy én következem a magyar válogatott kapujában. 

Farkas Andrea, aki a sport nélkül aligha lenne pozitív, boldog és elégedett ember. Fotó: Mirkó István 

Hittem neki, miközben előre eldöntötte, hogy mégsem engem visz. Pedig hetesölő voltam. Úgy éreztem, hogy jó vagyok, ennek ellenére mégis mást választott. Ám, mit érnék azzal, ha most ezen rágnám magam? Semmit sem. 

Inkább arra vagyok büszke, hogy ennek az ezüstös-bronzos aranygenerációnak lehettem a tagja.

Harmincegy évesen úgy fejeztem be a szereplést a nemzeti csapatban, hogy bőven maradt bennem még lehetőség. Ha van valami, amit sajnálok, ez mindenképpen az. 

– Ki az, aki a legközelebb áll önhöz a magyar női kézilabdázásból?
– Az egykori Fradi-játékosok, Kökény Bea, Pádár Ildi, aztán Simics Judit és persze Mátéfi Eszter és Erdős Éva, akikkel ma is együtt dolgozom. Az még nagyon fontos, hogy összességében hálás vagyok minden élményért, amit a sportnak köszönhetek. Jól vagyok, eldolgoztam a pofont és a sebek is begyógyultak. A sport nélkül nem lennék az az alapvetően pozitív szemléletű, elégedett ember, akivé váltam. Megvan mindenem. Fontos, hogy a fiatal sportolókkal végzett munkában hiteles legyek. Van miből építkeznem.