Négy balkezes és a személyi számok

Kifogyhatatlan a történetekből a nyolcvanöt éves, jó kedélyű öregúr. Laurencz László 1990-től 1996-ig vezette a női kézilabda-válogatottat, a C, a B és az A csoportos világbajnokságot s persze az atlantai olimpiát is megjárta az egyre feljebb törő csapattal. Pályája végén visszatért oda, ahonnan elindult: Csepelen számítanak a véleményére.

A korábbi sikerkapitányt a humora mindig átlendítette a nehézségeken Forrás: Mirkó István

– Rég hallottunk önről. Hogy van?

– Jól, működik a pacemakerem, az étvágyam tűrhető. Ha valamiért kórházba kerülnék, akkor az onkológián, a bőr- és nemibeteg-gondozóban és a nőgyógyászaton nem kezelnének, minden más osztályon viszont igen.

– A humora nem változott. Az egyik volt válogatott játékosa, a később Kiss Szilárd szövetségi kapitány másodedzőjeként dolgozó Pádár Ildikó mesélte, hogy 2004-ben bemelegítést vezényelt a csapatnak Debrecenben, ahol éppen ön is edzősködött. A foglalkozás végén félrehívta korábbi tanítványát, aki fel volt készülve a kemény kritikákra, mire ön megjegyezte, hogy sokkal közelebb kellett volna hoznia a lányokat, mert szeretett volna gyönyörködni a női idomokban.

– Sok hülyeséget csináltam, szerettem poénkodni. Ma is a vidámabb oldaláról szeretem megközelíteni a dolgokat.

– Szinte mindenki a rendkívül széles taktikai és pszichológiai repertoárját emeli ki önnel kapcsolatban: tudott kedveskedni, asztalra csapni, büntetni, nevettetni, meghökkenteni. Hogy is volt 1992-ben Litvániában, a B csoportos vb-n, amikor annyira hideg volt a szállodában, hogy tüntetőleg kesztyűben ment le reggelizni?

– Nem csak kesztyűben! Csizmában, sapkában, nagykabátban. Szinte meg volt fagyva az étel, mire kihozták a pincérek. Ők is kesztyűben szervíroztak, megdermedtek a hidegben.

– A válogatott eredményein ez nem látszott. Megnyerték a világbajnokságot.

– Hála istennek! A végjáték idején átköltöztettek bennünket egy elegáns szállodába, ahol már kulturált körülmények voltak. Na, de mondok még valamit: éjszakánként felhívogatták a lányok a férfi szövetségi kapitányokat különböző ajánlatokkal. Gondoltam, hogy aki ilyen hidegben hajlandó erre, az meg is érdemli.

A korábbi sikerkapitányt a humora mindig átlendítette a nehézségeken
Fotó: Mirkó István

– Rá egy évre történt a híres-nevezetes „négy balkezes” eset az A csoportos vb-n Dél-Korea ellen. Egyszerre küldött a pályára négy balkezes játékost, amit sem azelőtt, sem azóta ember még nem látott kézilabdapályán, legalábbis nem világversenyen.

– Ennek is megvolt az oka. Nem akart összeállni az, amit megbeszéltünk. A meccs előtt felrajzolt taktikai rajzot széttéptem a szünetben, a lányok néztek is, mint a moziban. Gondoltam, rögtönzünk: beküldtem beállóba Szabó Melindát, a magas jobbátlövőt, ő életében először játszott azon a poszton. Nem is tudtak vele mit kezdeni, de nemcsak vele, a többi három balkezessel sem. Szépen belejöttek a lányok, és megfordították a meccset. Utána jókat röhögtünk ezen. Mindig is hajlamos voltam szélsőséges helyzetekre szélsőséges választ adni. Egyszer még a nyolcvanas években, a tatabányai korszakomban egy békéscsabai kupameccsen kikaptunk tíz góllal, a visszavágó előtti napokban hoztam magammal egy futball-labdát, bedobtam a lányoknak, és elkezdtem olvasni a sarokban. Másnap, harmadnap ugyanezt csináltam. Utána morgolódni kezdtek… Mondom, mire akartok készülni, szerencsétlenek? Ha már elkövettetek egy ilyen hülyeséget, akkor tessék, érezzétek jól magatokat. Erre jól bepipultak. Jött a meccs, de addigra úgy felhúztam őket, hogy behozták a hihetetlen nagy hátrányt, és továbbjutottunk.

– Már az Építőknél dolgozott, amikor egy kupameccs után azzal magyarázta a vereséget a tévében, hogy a nőknek kettessel kezdődik a személyi száma. Ha ugyanez a mondat most hangozna el, annak súlyos következményei lennének?

– Ez egészen biztos. Az a szomorú, hogy az interjút összevágták, és pont azt a részt hagyták ki belőle, amelyben kifejtettem, hogy a nők labilisak, ezért gyakran másképpen reagálnak a dolgokra. Óriási cirkusz lett az interjúból: a férjek – sokan poénból – nekem adtak igazat, a nők persze fel voltak háborodva, hogy ez a hülye Laurencz miket dumál összevissza. Másnap mentem a Sportkórházba, szemben velem egy félrészeg lumpenproletár magyarázta, hogy ugye maga mondta a tévében, hogy a nőknek kettessel kezdődik a személyi száma. Hát igen, a legfelső körökben is bevágódtam… De képzelje, volt folytatás: kilenc pont előnnyel nyertük meg a bajnokságot, a záróbanketten megjelent ugyanaz a tévéstáb, a lányok persze már ittak rendesen. Volt képük kérdezgetni a játékosokat arról, hogyan tudnak ilyen emberrel együtt dolgozni, mint én. Hadd ne mondjam, hogy hova küldték el a csajok a stáb tagjait.

– Sodródunk az eseményekkel: 1995, világbajnoki döntő, Bécsújhely, a szünetben kettővel vezetünk Dél-Korea ellen, a folytatásra tíz perc késéssel érkezik ki az ázsiai csapat, és fordít. Ezt hogy tűrte a kispadon? Tele volt a csarnok magyar drukkerrel, és mégis ilyen galádságot követtek el ellenünk.

– Sok összetevős probléma volt az a döntő, a fél csapat beteg volt, Szilágyi Katit, aki akkoriban a világ legjobb jobbszélsője volt, tíz perc után le kellett cserélni. Ha már szóba jött a csere: nem értem, miért cserélték le a meccs előtt a két játékvezetőt két olyan figurára, akik a Kína elleni budapesti mérkőzésen sok kellemetlenséget okoztak nekünk. A harmadik pedig az volt, hogy a koreaiak önkényesen meghosszabbították maguknak a szünetet. Más állapotban folytatták a játékot, ezt persze nem tudom bizonyítani. De valami nagyon furcsa volt.

– Rá egy évre bronzérmet nyert a női válogatottal az atlantai olimpián. A győztes bronzmeccs előtt is intézkedett, felhívatta a csapat egyik legjobb játékosának Magyarországon tartózkodó vőlegényét.

– A játékos állítólag éjszaka is folyamatosan vele beszélt telefonon, ahelyett, hogy pihent volna. A szövetség egyik vezetőjét megkértem, hívja fel a srácot, és kérje meg, hogy mondja azt a kedvesének: az lenne a legnagyobb ajándék tőled, ha érmet hoznál haza az olimpiáról. A mérkőzésre menet átfogtam a játékosom vállát, megkérdeztem, hogy érzi magát, erre szóról szóra, büszkén visszamondta az én üzenetemet.

– Szép. Mi a helyzet Csepelen, a Diáksport Egyesülettel? S az ön nevét viseli a csepeli kézilabdacsarnok.

– Mérhetetlen büszkeséggel tölt el, annak ellenére, hogy még nem adták át a létesítményt. Hozzáteszem, már megépült a csarnok, nagyon szép lett, és örülünk a kis csapatunkkal, hogy ilyen rendezett körülmények között tudunk majd edzeni. Még játékoskoromban ismertem meg Csepelt, amely akkor az ország egyik legnagyobb kézilabdacentruma volt. Talán már kevesen emlékeznek arra, hogy a téli bajnokságot is itt játszották. Teljesen amortizálódott a sportlétesítmény, de a jelenlegi szakosztályvezetővel sikerült újjáélesztenünk, ma már 250 fővel működünk. Még edzősködtem is Csepelen, de ma már az egészségi állapotom miatt csak a kollégáknak nyújtok segítséget.

– Követi a mostaniakat? Van kedvence?

– A juniorválogatott tagjait egytől egyig nagyon kedveltem. Eb-t és vb-t nyertek, csak az a kérdés, hogy a fiatal játékosok mikor érnek be a felnőttmezőnybe. A decemberi Eb után majd többet tudunk mondani. Mielőtt kérdezi, hadd mondjam el, szerintem a Danyi–Elek párosnál jó kezekben lesz a válogatott.

– Többen is mondták: annak idején olyan ügyesen keverte a lapokat, hogy a tanítványai soha nem tudtak rájönni, ki a kedvenc játékosa. Tudták, hogy Szilágyi Katalint, Meksz Anikót, Kökény Beát nagyon szereti, de ügyesen titkolta, hogy ki a kedvence.

– Ezek szerint jól dolgoztam.