Mire vár az olasz szövetségi kapitány a magyar válogatott bukása után?

A magyar női röplabda-válogatott a huszonharmadik, azaz az utolsó előtti helyen zárta a még jelenleg is zajló Európa-bajnokságot. A fiatal nemzeti csapat öt meccsből öt vereséget szenvedett el, ezzel nem jutott tovább a csoportból és lemondhat a 2027-es világbajnoki részvételről is. Bár egyesek igyekeznek ezt a kudarcot is sikertörténetként keretezni, a bukást nem lehet és nem is szabad elhallgatni. A magyar férfi röplabda-válogatott volt szövetségi kapitánya, a Szeged férfi és a BSE női csatával is aranyérmet nyert Nyári Sándor markáns, de nem bántó véleményt fogalmazott meg az Európa-bajnokságon történtekről.

Nyári Sándor szerint felelőtlenség volt ennyire fiatal magyar csapattal kimenni a női röplabda Európa-bajnokságra Fotó: Éberling András/Magyar Nemzet

– Néhányan azt mondták, hogy az első két meccsre nem lett volna szabad akkora energiát beletenniük a magyaroknak, hiszen azt mindenki tudta, hogy sem a lengyel, sem a török csapat nem verhető meg. Egyetért ezzel?
– Nem, mert egy edző soha nem mondhatja azt a játékosainak, hogy ne küzdjenek, hogy adják fel a mérkőzést. S ez akkor is igaz, ha a magyarok csodavadászásra indultak Isztambulba. Én biztosan nem mertem volna azt mondani, hogy ne adjanak bele mindent. 

– Ezek után érdemes továbbra is a magyar szövetségnek alkalmaznia az olasz Alessandro Chiappinit szövetségi kapitánynak?
– Mivel öt meccset akkor is el tudunk veszíteni, ha én vagy ön ül a kispadon, nem feltétlenül látom indokoltnak az olasz mester további foglalkoztatását. A viccet félretéve: a magyar röplabdának vannak fiatal és középkorú magyar edzői, akik sikeresek. Bár nem hatalmaztak fel, de azért mondok pár nevet: Hollósy László, Kántor Sándor, Tóth Gábor vagy éppen Dávid Zoltán. Hollósy – bár sosem volt könnyű ember, dolgoztam vele együtt a BSE-ben – német bajnokot csinált egy senki által semmire nem tartott csapatból a Bundesligában. Kántor Sándor? Az a tapasztalat, amelyet ő Olaszországban utánpótlásedzőként magára szedett, aranyat érhetne. Tóth Gábor? Svédország válogatottjának kispadján ül – másodedzőként. Ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy nem igaz az a kijelentés, hogy ennek a sportágnak nincsenek tehetséges magyar szakemberei. 

Visszatérve a jelenlegi olasz edzőre, jó lenne megtudni, hogy milyen sugallatra vitt ki a felnőtt Eb-re egy utánpótlás csapatot. Ki volt az, aki ezt tanácsolta? Vagy magától találta ki?

Ezek fontos kérdések. Értem én, hogy ma az a sikk, ha egy válogatott kispadján külföldi edző ül, csak éppen egy olyan csapatnál, mint a magyar, rengeteget számítana, ha az öltözőben vagy az időkéréseknél a játékosok anyanyelvén szólalna meg a szereplésért felelős szakember. Ez – mondhat bárki bármit – kulcskérdés. Mert egyetlen tolmács, egyetlen magyar másodedző sem tudja azt helyettesíteni, amit egy magyar anyanyelvű edző krízishelyzetben képes megtenni. 

– Le kellene mondania az olasz szövetségi kapitánynak, Alessandro Chiappininek?
– Két Európa-bajnokságon ült a magyar válogatott kispadján, ezen a két Eb-n játszottunk tíz meccset és az összeset elveszítettük. Fel kellett volna ajánlania a távozását a mostani Európa-bajnokság után. Aztán erre a szövetség mondhatta volna, hogy nem fogadja el, ez is egy döntés. Ám mindezen már túl vagyunk. 

– Jó ötlet volt az Eb előtt és alatt folyamatosan azt emlegetni, hogy a magyar női válogatott miként juthat el a 2027-es világbajnokságra?
– Nézze, erre valóban volt némi esély, de amikor a tévében néztem a magyarok meccseit, nem tudtam, hogy hol vagyok. Állandóan a vb-ről beszéltek, hogy így juthatunk ki, meg úgy, miközben az Eb-n kellett volna jól szerepelni. Nekünk nem a világbajnokságról kellene álmodozni, hanem először Európában kellene fejlődni, bemenni a kontinens legjobb tizenkét csapata közé. Ettől most nagyon messze voltunk. 2001-ben, amikor a férfi válogatottal – máig utoljára – bejutottunk az Eb tizenkettes döntőjébe, egyszer sem beszéltünk arról, hogy mi lenne, ha kijutnánk a világbajnokságra. Eszünkbe sem jutott ilyesmi. 

Az, hogy most a lányoknál a kelleténél talán többször esett erről szó, nem biztos, hogy jót tett a csapatnak, mert a fiatal játékosok ezt is plusz teherként élhették meg.

Egy komoly feladónk volt ezen az Eb-n, játszottunk teljesen reménytelen szetteket. Kell ilyenkor vb-szereplésről beszélni? Lehet, de nem érdemes.

– A játékosoknak mekkora a felelősségük ebben a kudarcban?
– A felelősséget levette róluk az olasz szövetségi kapitány akkor, amikor ezeket a fiatal röplabdázókat vitte ki az Eb-re. Nem lehetett az sem kis teher, hogy Magyarország időtlen idők óta nem nyert meccset az Eb-k történeténében. (Legutóbb 2021 augusztus 20-án vertük meg 3-2-re Szlovákiát, azóta tizenötnél tart az Eb-vereség számlálónk – a szerk.) Ettől a gárdától sokkal többet nem lehetett elvárni, a játékosok tették a dolgukat, néha mosolyogtak, miközben nagy trauma érte őket. Jó lenne tudni, hogy az öltözőben egy-egy vereség után mi volt a reakciójuk? Belerúgtak-e mérgükben a sporttáskájukba vagy azt mondták, hogy ez van, s azon merengtek, hogy egyáltalán odavalóak-e az Eb mezőnyébe. Ez egy nagyon fontos és megválaszolandó kérdés. 

Nyári Sándor szerint a magyar női röplabda-válogatott a sportág nagy értéke Fotó: Éberling András/Magyar Nemzet

Talán egyszer majd megtudjuk rá a választ. Azt viszont szeretném hozzátenni – és ezzel nem mentem fel a csapatot –, hogy azoktól a játékosoktól, akik az év nagy részében a klubcsapataikban még epizódszerepeket sem kapnak, azaz többnyire a cseresarokban állnak, nem lehet elvárni, hogy egy Eb-n a hátukra vegyék a válogatottat. Amíg ebben a kérdésben nem lesz változás, teljesen felesleges bármiben is reménykedni.

– Ugyanakkor sokak szemében visszatetsző dolog volt, amikor a törököktől elszenvedett vereség után a csarnokban a magyarok szelfizni kezdtek az ellenfél legjobb játékosaival. Mit gondol erről?
– Azt, hogy ezeket a fényképeket nem ott és nem akkor, nem a kamerák kereszttüzében kellett volna elkészíteni. Hanem a folyosón vagy a csarnok előtt, ha már mindenképpen arra vágytunk, hogy legyen közös fotográfia. 

Nem tudom, mit tettem volna, ha annak idején, a szövetségi kapitányi korszakomban azt látom, hogy az Eb-n Kántor Sanyi vagy Mészáros Dömötör odamegy a szerbekhez vagy az olaszokhoz, hogy készüljön egy közös fénykép. Biztosan nem vettem volna jó néven mindezt.

Ne csináljunk már úgy, mint egy amatőr turistacsoport, amely kimegy Isztambulba és mindenre rácsodálkozunk. Mert ennek azért – sajnos – volt egy ilyen üzenete, még akkor is, ha a játékosok fejében ez biztosan nem futott át. Mintha meseországban lettünk volna, miközben a mese helyett rémtörténetek peregtek a könyvben. Arról nem is szólva, hogy a kubai születésű török játékos, Vargas, azok után, hogy velünk szelfizett, az interjúzónában úgy hagyta ott a török újságírókat, mint Szent Pál az oláhokat. Ennek tudatában még dermesztőbb ez az egész. 

– Ezek után mi a röplabda jövője Magyarországon?
– A sportág húzóágazata akkor is a női válogatott, ha az ő szereplésük nem volt sikeres. A férfi nemzeti csapat még itt sem tart, azaz számukra az Eb-szereplés is álom. Azzal, hogy az idei Európa-ligában harmadikok lettünk, a női válogatott ott van a 2028-as Eb-n. Van két évünk, minél többet kellene játszania a nemzeti csapatnak. Lekötni meccseket a szlovákokkal, a szlovénokkal, a szerbekkel, a románokkal. 

Nekünk nem Belgiumba meg Spanyolországba kellene menni barátságos meccsekre, hanem felülni a buszra és a szomszédos országok válogatottjaival megmérkőzni.

Annak idején Kántor Sándor mindig azt mondta: jó edzeni, de még jobb meccseket játszani. Lehet, hogy elvernek bennünket, de a fejlődés másképpen nehezen képzelhető el. Ez a jövő útja, nincs más megoldás. Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatni, hogy ez a magyar női röplabda-válogatott tele van tehetséges fiatal játékosokkal. Nem rajtuk múlik, hogy merre tartanak, nem rajtuk múlik az sem, hogy mi lesz velük, ez csak menedzselés és a további szakmai munka kérdése. A kudarc ellenére ez a nemzeti csapat a sportág nagy értéke és a magyar sporté is.