Olimpiai bajnokunk nem veszett össze lengyel feleségével

Négy téli olimpián indult, s az elsőn és a negyediken is történelmet írt Knoch Viktor. 2006-ban, Torinóban tizenhat esztendősen bő két és fél évtized után az első pontszerzőnk lett, három éve Phjongcshangban pedig ott volt az első magyar aranyérmet megszerző rövidpályás gyorskorcsolyaváltónkban. S még manapság is ugyanaz a korcsolya van a lábán, amikor immár új szerepkörben edzést tart a juniorválogatottnak.

Knoch Viktor

– Milyen nyoma maradt a derekán annak a pengének, ami a 2017 novemberében a sanghaji világkupán szó szerint kilyukasztotta?

– Elég csúnya most is a helye, mintegy három centiméteren, mert ahogy behegedt a seb, a lyuk megmaradt és a bőr is felgyűrődött.

– Fél órát töltött a műtőben, de másnap mégis beszállt váltóba, amely nagy harcban volt a kvótáért. A hozzáállásért Fair Play-díjat kapott, de ha rosszul alakul, akkor azt mondják, hogy felelőtlen volt.

– Magam is azt vallom, hogy egy ilyen sérülés után pihenni kell, megvárni, amíg begyógyul a seb, de ha az olimpia a tét, akkor az ezt felülírja. Ilyenkor az ember odaáll, lesz, ami lesz. Este egyébként még szörnyen fájt a frissen összevarrt seb, csak erős fájdalomcsillapítóval tudtam elaludni. Reggel viszont jól ébredtem, és mivel le tudtam hajolni, hogy bekössem a cipőfűzőmet, úgy voltam vele, hogy kimegyek a csarnokba. S ha már kimegyek, akkor a korcsolyámat is viszem magammal. Aztán beálltam a jeges melegítésbe, és mivel az is jól ment, mondtam, hogy a versenyt is vállalom. Azt hittem, hogy erre az a válasz jön, ne hülyéskedjek, de nem, nagyon megörültek nekem.

– Arra már kevesen emlékeznek, hogy neccesen jutottak ki a phjongcshangi olimpiára, és a kvalifikáció utolsó versenyén már nem a saját kezükben volt a sorsuk. A szöuli világkupán nem jutottak be a döntőbe, és ha a kazahok ott dobogósok, akkor az övék az utolsó kvóta. Válogatottunkból egyedüliként ki sem ment megnézni azt a futamot. Ennyire pesszimista volt?

– Azon az utolsó világkupán kimaradtam a váltóból, és már az elődöntőt is képtelen voltam végignézni. Másnap nem volt egyéni futamom, így a szállodában maradtam, de a televíziós közvetítésre sem bírtam odakapcsolni. Azt persze tudtam, mikor van a döntő, mégis inkább kínomban elkezdem pakolászni. Bennem volt, hogy négy évvel korábban a kínaiak szó szerint kilöktek bennünket az olimpiáról, és hogy most is mennyi rossz dolog, esés, kizárás történt velünk.

Semmi sem akart összejönni, és ha az ember úgy érzi, hogy az egész univerzum ellene van, akkor nehéz pozitívnak maradnia. S bizony megvolt a realitása annak, hogy kiejtenek minket.

Aztán egyszer csak csörgött a telefonom, a feleségem, Marta hívott, sírt, és mondta, hogy kijutottunk az olimpiára, mert a kazahok csak ötödikek lettek.

– Ha már a felesége szóba került, Marta lengyel, ugyancsak gyorskorcsolyázó volt, aki a szülőhazája színeiben, majd a magyar válogatottal is Eb-bronzérmes lett váltóban. Csak közbevetőleg kérdezem, csütörtökön nézték a vb-selejtezőt?

– Néztük, persze. Marta a lengyeleknek szurkolt – a fél válogatottat ismerte is –, de nem vesztünk össze. S végül mindkettőnk csapata szerzett pontot, így jó este volt, bár szerintem nyernünk kellett volna.

Együtt a család: Oliver, Marta és Viktor

– Vissza a múltba: Phjongcshang, döntő, arany, katarzis. No persze azután, hogy Liu Shaolin Sándor elsőként áthaladt a célvonalon, még négy percbe és húsz másodpercbe telt, amíg kihirdették a végeredményt, a bírók hét jelenetet is visszanéztek. Ezt hogy lehetett kibírni?

– Mi azért már megtanultuk, hogy ebben a sportban a futamok nem a célba érkezéssel fejeződnek be, és örülni csak akkor szabad, amikor a kijelzőn megjelenik a hivatalos végeredmény. Előttünk a koreai lányok, akiket szerintem ki kellett volna zárni, megcsinálták azt, hogy még nem volt meg a végeredmény, de már körbementek a jégen a zászlójukkal, és ezzel is egyfajta nyomást helyeztek a bírókra. Mondtam, hogy ezt csináljuk meg mi is. Ezt nem terveztem előre, de abban a pillanatban végiggondoltam. Először csak Burján Csabival mentünk be ketten a jégre, és a felvételen le tudom olvasni a számról, hogy azt mondom neki: ha minket kizárnak, akkor kizárhatnak mindenkit. Utólag visszanézve a döntőt, szerintem a legkomolyabb szabálytalanság a kínai és a kanadai váltó között volt, egy csúnya összeütközés váltás után. De azt a bírók is tudják, hogy ha mindenkit elkezdenek kizárni, akkor azt érik el, hogy senki sem mer majd versenyezni. Márpedig ennek a sportnak az hoz nézettséget, ha sok akció van, izgalmasak a futamok.

Azzal a bizonyos zászlóval
Fotó: MTI/EPA/Taccjana Zenkovics

– Tagja a téli olimpiák történelmi, első magyar aranyérmét nyerő váltónknak, emellett a sportágának köszönheti a feleségét, így a fiát, Olivert is. Ki lehetett volna ennél többet hozni a short trackből?

– Ha azt nézem, hogy mire számíthattam, amikor erre a sportra adtam a fejemet, vagy akár amikor már komolyra fordultak a dolgok, de közben egyetemre is jártam, akkor sokkal többet értem el, mint ami a realitás lehetett. Ám ha azt vesszük, hogy már junior koromban milyen eredményeim voltak, és ha utána olyanok lettek volna feltételek, mint amilyenek később lettek azzal, hogy a short track bekerült a kiemelten támogatott sportágak közé, akkor lehetett volna több is bennem.

– Tíz évvel idősebb bátyja, Balázs is a short tracket űzte, kint volt a 2002-es, Salt Lake Cityben rendezett olimpián is. Ha ő annak idején nem korcsolyát húz, hanem mondjuk focizni megy, ön sem került volna a jégre?

– Ebben az az érdekes, hogy Balázs a gimnáziumban egy osztályba járt Gera Zolival, ők ketten fociztak a legjobban, a csapat pedig sorra nyerte a középiskolás tornákat. Ha a bátyám nem veszik össze az edzővel, akkor az én sorsom is egészen biztos másként alakult volna, mert később természetesen őt követve mentem a jégre. Ő amúgy inkább jégkorongozni akart volna, de nem volt annyi gyerek a korosztályában, amennyi kellett volna, és nekem ez is nagy szerencse, mert így kötött ki a gyorskoriedzésen.

– A 2006-os, torinói olimpia előtt gyakorlatilag már vetélytársak voltak?

– Balázs Salt Lake City után kihagyott talán másfél évet, de utána arra jutott, hogy megpróbál Torinóba is kijutni. Feljött Budapestre albérletbe, mert előtte Pécsről járt fel, én pedig már másodikos gimnazistaként hozzáköltöztem, hogy nyáron én is itt korizhassak. Ugyanazon a jégen készültünk, nála azonban kijött egy gerincsérv, és ezzel el is úszott neki az olimpia. Visszaköltözött Pécsre, én pedig itt maradtam a fővárosban egyedül, az edzéseken azonban annyit fejlődtem, hogy a válogatón második lettem Darázs Peti mögött. Így mehettem az ázsiai világkupákra, majd saját erőből megszereztem a kvótát a torinói olimpiára is.

– Ha a bátyja nem sérül meg, akkor a családból ki ment volna az olimpiára?

– Azon a válogatón Balázs valószínűleg jobb lett volna nálam, szóval ő. De biztosan érdekes verseny lett volna közöttünk.

Manapság a juniorválogatott mellett dolgozik
Fotó: Havran Zoltán

– Torinóban tizenhat évesen ötödikként zárt 1500 méteren, és huszonhat év után az első pontszerzőnk lett a téli olimpiákon; mondhatjuk, hogy megtörte a jeget. Mindezt hogy élte meg?

– Az ilyen történelmi dolgokról annyiban volt fogalmam, hogy Huszár Erika gyakran mondogatta, hosszú idő után ő szeretne az első magyar pontszerző lenni, amire neki meg is volt az esélye. Ő végül negyedik lett 1500-on, de én pár nappal megelőztem. Jómagam abszolút tét nélkül mentem ki, rám nem állt, hogy négy éve készültem az olimpiára, és azért az ötödik helyemhez hozzátartozik, hogy az elődöntőben szerencsém is volt.

– Az mennyire rombolta az önbizalmát, hogy a 2010-es vancouveri és a 2014-es olimpián, Szocsiban nem jöttek az eredmények? Miközben az Európa-bajnokságokon már szépen gyűjtögette az érmeket.

– Akkoriban a kínaiak, a dél-koreaiak, a kanadaiak és amerikaiak – utóbbiak Apolo Ohnóval az élen – egyértelműen az európaiak előtt jártak. A világkupaversenyeken nem volt esélyünk ellenük, és időbe telt, amíg Európa behozta a lemaradást. Mi ráadásul lemaradtunk az oroszok és a hollandok mögött is. Ahhoz, hogy utolérjük a világelitet, kellett Lina, a válogatott vezetőedzője Kínából a maga fanatizmusával. Kellett, hogy felnőjön Sanyi, majd Ádó (Liu Shaoang – a szerk.), s hogy megkapjuk a kiemelt támogatást – ezek így mind összeálltak.

– Manapság a juniorválogatott csapatmenedzsere és másodedzője. Felhúzza a korcsolyát is?

– Hogyne, az a világ már régen elmúlt, amikor az edzők a palánk túlsó oldaláról tartották az edzést. S ez nekem még a phjongcshangi korcsolyám, mi több, a pengém is ugyanaz rajta.

– Belegondolt már abba, hogy ez valamikor majd ugyanolyan ereklye lesz, mint Hajós Alfréd úszógatyája?

– Biztos jól mutatna egy múzeumban, főleg ha együtt lenne mind a négyünké. A többiek már nem használják azt a korcsolyájukat, Sanyi és Ádó biztos nem, de szerintem Csabi se. Nekem azonban még most is nagyon kényelmes.

A Liu Shaolin Sándor, Liu Shaoang, Knoch Viktor, négyes mindenkinél gyorsabb volt
Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

– A világversenyek idején mindig láthatjuk az M4 Sporton. Hogy ízlik a szakkommentátori munka?

– Szeretem csinálni. Az év elején az Eb-n ez persze hálátlan feladat volt, mert ott nem szerepeltünk fényesen, s ha az ember mond egy őszinte elemzést, akkor van, aki ezen megsértődik. De én már csak ilyen őszinte ember vagyok, kimondom, amit gondolok. S azért vagyok ott, hogy egy olimpiai bajnokban is lássam meg a hibát, mi az, amit az adott futamban elrontott. A világbajnokságon persze, ahol sorban jöttek az érmek, köztük az aranyak, már hálás feladat volt elemezni.

– Hálás lesz majd a jövő évi pekingi olimpián is?

– A vb-re nem jött el Dél-Korea és Kína sem, a kanadaiak pedig – Charles Hamelint leszámítva – borzasztóan rossz formában voltak, az eredményeinket ennek tükrében a helyén kell kezelnünk. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy lesz érmünk Pekingben is, de hogy mennyi és milyen színű, az már nüanszokon múlik.