75 éves az Oscar-díjra jelölt nagy magyar művész, Koltai Lajos

75 éves Koltai Lajos, Kossuth-díjas, Európai Filmdíjas és kétszeres David di Donatello-díjas, Oscar-jelölt operatőr és filmrendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem nemrég kinevezett osztályvezető tanára – írja az Origó.

Semmelweisről forgat filmet nemsokára Koltai Lajos Fotó: MTVA/Zih Zsolt

Koltai Lajos
MTVA Fotó: Zih Zsolt

Húsz évvel ezelőtt A fény festője címmel jelent meg róla igényes portrékötet – s e cím önmagában megragadja Koltai operatőri világképét, látásmódjának legfontosabb vonásait: lágy kameramozgásai, akár festőművész kezében az ecset, miközben kifinomult kompozícióit bravúros világítástechnikával teszi ellenállhatatlanul élővé, nem is annyira kiszolgálva, de egyenesen kijelölve a film történetének és atmoszférájának irányát. Vagyis Koltai Lajos nem csupán a fény festője, de dramaturgja, sőt, költője is – mert igenis van abban valami felemelően lírai, ahogy számos filmjében a mesterien irányított fény gyengéden körbeöleli a vívódó, érző embert, s a kamera megragad valamit a lélekből, ami egyszerű szavakkal leírhatatlan.

A képalkotás iránti elhivatottságát, sajátos látásmódjának kialakulását az 1946. április 2-án, Budapesten született Koltai Lajos részben egy majdnem tragikus kimenetelű gyerekkori élményhez köti.

Nagyon kicsi koromban, három éves lehettem, egyszer Tiszadobon nyaraltunk a nagyszüleimnél. Ott van a holtága a Tiszának, úgy hívják, hogy Dögtisza, és mindenki oda járt le fürödni. Én próbáltam követni a nagyokat, de ők nem vették észre, hogy megyek utánuk. Már lenn voltam a víz alatt, mikor egy sokszoknyás néni, aki csak a lábát áztatta a vízben, észrevett és kiabált az apámnak, hogy: a gyerek! Az apám utánam ugrott, de már csak a piros fürdőnadrágom kantárát látta, engem nem. Elkapta a kantárt és kihúzott a vízből. A képet, amit a víz alól láttam, a mai napig őrzöm magamban. Nem tudom miért, de tisztán láttam a szemközti oldalt és a fasort a víz alól. Sok-sok évvel később lementem a gyerekeimmel és megnéztük azt a fasort. Akkor már nagyon nagyok voltak a fák, de ott volt minden ugyanúgy. Tényleg azt láttam. Mindig arra gondolok, lehet, hogy ez indított el? Nem tudom. Lehet, hogy az indított el, hogy én valamiféle képet őriztem meg első megrendítő élményként az életemből? Ezért lett ez a sorsom? Ez olyan, mint Tornatore filmjében Az óceánjáró zongorista legendájában, mikor a gyerek lát valamit az üveg mögül. Nincsenek éles körvonalak, csak azt látja, amit az üveg, a természet enged látni. És az egy zongora. Ez dönti el az életét. Zongorista lesz – emlékezett húsz évvel ezelőtt a Duna TV Mozgó Képek című műsorában.

Első, amatőrfilmjeit gimnazistaként készítette, az érettségi után egy évig a a Magyar Televízióban dolgozott segédoperatőrként és kameramanként, majd 1965-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakára, ahol a magyar operatőr iskola megteremtője, Illés György volt a mestere.

A kezdetben a dokumentarista iskolát erősítő Koltai első nagyjátékfilmje, a Magyar Dezső rendezte Agitátorok (1969) a Tanácsköztársaság 50. évfordulójára készült – csakhogy a formabontó és provokatív esszéfilmet a filmcenzorok be sem engedték mutatni, mivel nem a hivatalos elképzeléseknek megfelelően emlékezett meg az ideológizáló ifjú kommunistákról, ráadásul (mintegy vitairatként) számos elemében utalt a Kádár-rendszer ellentmondásaira is.

Már indulásakor jól látszott, hogy Koltai rövid időn belül a hetvenes évek új magyar operatőrművészetének meghatározó alakjává válik. Az asszociatív, fiktív és archív felvételeket egymásra rímeltető, kihagyásokkal, valamint tér- és időbeli ugrásokkal operáló Agitátorok-ban Koltai kamerája nem csak rögzít, de gondolatokat és hangulatokat kapcsol.

Fekete-fehérben készült, s főképp: dokumentarista filmjei közül persze a legjelentősebb a Mészáros Márta számára fotografált Örökbefogadás, amelyben a kamera mintegy a lélegzetvétel természetességével örökíti meg a szocialista társadalmi elvárásokkal szemben önmagát autonóm személyiségként megélni és meghatározni igyekvő, anyává válni akaró középkorú munkásnő történetét.

Ugyanebben az évben (1975) készült korai színesfilmjeinek talán legtipikusabb példája, a Maár Gyula rendezte Déryné, hol van?, amelyben úttörő módon ültette át a fekete-fehérben kikísérletezett kompozíciós technikáit, a színek gazdagsága ellenére is sötét, de meleg tónusú félhomállyal egyszerre megőrizve a monokróm dokumentumszerűségét és sajátos intimitást kölcsönözve nem csupán a látványnak, de a gondolatnak is.

Négy évvel később, a Bizalom forgatásán – amikor Szabó Istvánnal való, azóta jóformán elválaszthatatlan alkotói kapcsolata elkezdődött (az elmúlt négy évtizedben Az ajtó kivételével az összes Szabó-filmet ő fotografálta) – merőben új színesfilmes feladat elé állt: a második világháború végén játszódó történetet nem az addig a szívéhez nőtt meleg tónusban – Maár találó szavaival: „mézbarna félhomályban” – kellett fotografálnia, hanem hideg és szürke (szín)világot kellett teremtenie (amelyben azért maroknyi, az intimitás apró szigeteit jelző kulcsjelenetben visszaköszönnek a melegebb tónusok).

A teljes cikket ITT érheti el.

Kiemelt kép: MTVA Fotó: Zih Zsolt