Nyitnikék

Ez már a tavasz lenne? Nem tudom. A cinkék hajnal óta csivitelnek, csattognak, a pocsolyákat szél borzolja, néha a nap is előbukkan. Innen, a ház ablakából nézve kora tavaszt tippelek.

Ez már a tavasz lenne? Nem tudom. A cinkék hajnal óta csivitelnek, csattognak, a pocsolyákat szél borzolja, néha a nap is előbukkan. Innen, a ház ablakából nézve kora tavaszt tippelek. Talán az idén korábban jött, ki tudja. Egy ideje megkergült az időjárás.

Reggeli után vívódom kicsit, nekiálljak-e kertet ásni, vagy korai az még. Miért ne? Puha a föld, éles az ásó, langyos a levegő – mi kell még? A tett halála az okoskodás. Hogy szépnek lásson az ember egy kopár februári kertet, előtte föltétlenül ásnia kell. Köztünk szólva én még a tyúkól mögötti hátsó fertályt is szépnek találom. Jó, azt a malterosládát majd el kell rakni onnét, meg a farakást és a téglakupacot is meg kell igazítani, de azért alapvetően egészen mutatós ez a sarokrész itt. Igen, azok a vasdarabok az öreg samottkályha mellett tényleg kilógnak egy kicsit a sorból, meg a széttúrt sóderkupaccal is kellene kezdeni valamit, de nyugalom, semmi kapkodás! Mindent a maga idejében. Ez itt a kert munkásnegyede. Ebből is látni, hogy itt szorgalmas, dolgos népek élnek. És ahol munka van, ott káosz is van, ez teljesen normális. Különben meg a kertek alja bizalmi övezet, ez nem kirakat, ide az ember nem hív vendégeket, ezzel nem kérkedik. Aki mégis idejönne, azt fogja látni, hogy itt bizony nem lazsál senki.

Ebéd után, cikkírás előtt, még járok egy rövidet a kertben. Szeretnék egy nagyot harapni ebből a csiklandós kora tavaszból, hogy magammal vihessem a csöppnyi dolgozószobába. Szeretném ezt a nyitnikék-cinkés, földillatú békét valahogy belesimogatni ebbe a készülő újságcikkbe.

Köszöntelek, Magyar Nemzet!