Tavaszi zsongás

Most, hogy végre beköszöntött a szívmelengető tavasz, valami visszafogott, békés cikket terveztem kis rovatomba, rigófüttyel, nyíló virágokkal, effélékkel. Amúgy is, rosseb ebbe az örökös, piszok politikába, teli vele a hócipő… Az enyém biztosan.

Cikkírás előtt még beugrottam a sarki csapszékbe lottóért – talán egyszer rám mosolyog a szerencse, ideje lenne… Az ivóban épp egy őszbe hajló férfi tartott valami székfoglaló beszédet arról, miért volt nekünk annyira jó Horn Gyula annak idején, és mennyivel rosszabb ez a mostani mihaszna Orbán-kormány. Ha ő zongorázni tudná a különbséget… Nem néztem ki zongoristát a szónokból, viszont jó harsányan szavalt, a mondatvégeken fölvitte a hangsúlyt, időnként pedig toppantott egyet spiccvasas cipőjével. A jelen lévő hallgatóság gondterhelten kortyolgatta a sörét, bár morfondírozásra nem sok ideje maradt, merthogy máris szólásra emelkedett egy másik baloldali fogyasztó. A piros fejű ember rövid bevezető után rátért a háromhatvanas kenyér méltatására, majd boldogult Kádár János hervadhatatlan érdemeit fejtegette. Marosán György munkásságát is beleszőtte az expozéba, mondván, karakán ember volt a Buci Gyuri, ötvenhat decemberében például közölte a sztrájkoló salgótarjáni munkásokkal: nem tárgyalunk – lövünk. És lőttek is… Rend is lett rögtön, tájékoztatott a munkásmozgalom itt felejtett harcosa, aki ebben a pillanatban szinte maga is hasonlított a legendás szónokhoz, vörös volt a feje piszkosul.

Hozzászóltam volna a vitához, ám sietnem kellett haza, hogy megírjam a tervezett cikket a tavaszról meg a rigófüttyről. Hát ez lett belőle. Bocs.