Nevezetes reggelre ébredtünk. Százhetven éve, 1849. május 21-én e napon foglalta vissza Budát a magyar honvédsereg. A szabadságharc legfényesebb győzelmére emlékezünk – 1992 óta ez a magyar honvédelem napja. (Fésületlen lesz ez az írás. Nehéz csöppnyi jegyzetbe tuszkolni, ami ehhez a szívszorító naphoz kötődik.)
Nem, az nem igaz, hogy hiba volt Görgei részéről Budánál megállni és ostromba kezdeni, ahelyett, hogy tovább üldözte volna a hetek óta menekülő császáriakat. A fővezér jól látta: seregünk a tavaszi hadjárat végére fölélte a tartalékait – bár sorra aratta a győzelmeket, az ellenség mindig rendezetten hagyta el a csatateret, számbeli fölényben volt, ráadásul az észak-itáliai császári had csak a parancsra várt.
Akkor, azon a napon csak egy volt a fontos: bevenni Budát, a nemzet fővárosát! A korabeli krónikásoktól tudjuk, az első magyar zászlót Püspöky Grácián tűzte ki a bástyára. Az ifjú honvéd a későbbi vértanú, Csány László miniszter unokaöccse volt. Különös. Ahogyan az is különös, hogy a 98 éves Görgei Artúr 1916-ban – hatvanhét év múlva – éppen ezen a napon, május 21-én hagyja majd el a földi csatateret. Nagy drámaíró az élet. Más is történik még azon az 1849-es május 21-én. Néhány száz kilométerrel távolabb, a letiport Varsóban két uralkodó – egy megrettent és egy gőgös-büszke – kacsint össze; és napok múlva kétszázezres cári sereg indul megsegíteni az osztrák császárt. (Ekkora csapatot még a napóleoni háborúk alatt sem küldött idegen földre az orosz cár.)
És lesz még hasonlóban részed, szegény magyar. Igaz, akkor – jó száz év múlva – majd honfitársad hívja rád a muszkát. De az már egy másik történet.
