Sorsunk hídja

Arról nem Széchenyi tehet, hogy az ország, a nemzet összekötésére hivatott építmény sokszor csaták, blokádok helyszíne volt – ő nem ennek szánta.

Miközben Budapest és az ország egyik ékköve a ma 170 éve átadott Lánchíd, mélyen érző magyar ember máig nem tud szabadulni a zord múlttól, hogy megálmodója, gróf Széchenyi István, szegény sosem mehetett át rajta – ellenben felavatását 1849. november 20-án az a Julius ­Haynau celebrálta, aki pár héttel korábban még bitókat ácsoltatott Aradon. (A gyalázat kereken száz évvel később szinte megismétlődött: a második világégésben lebombázott híd újjáépített változatának átadó ünnepén egy másik aljaember, Rákosi Mátyás mondta az avatóbeszédet.)

Nem ezt érdemelte volna a sorstól a Legnagyobb Magyar, aki mindenkor csak adott a hazának. (Még arra is bő másfél századot kellett várnia, hogy 2011-re végre az ő nevét kapja a hálátlan utókortól a híd pesti lábánál elterülő tér…) Szomorú érdekesség az is, hogy első Duna-hidunk megépítését akkor határozta el a gróf, amikor 1820 decembe­rében a hatalmas jégzajlás miatt nem tudott eljutni saját édesapja, Széchényi Ferenc (a könyvtár- és múzeumalapító) temetésére. Ahogyan az is, hogy 1848 nyarán, az építkezés legvégén, amikor az utolsó beemelendő elemet tartó csigasor vonólánca a munkahíddal együtt leszakadt, és kis híján maga Széchenyi István is odaveszett. Sokadmagával a hömpölygő folyóba zuhant, ám szerencsésen ki tudott úszni a partra. (Áldozatot is követelt a tragédia.)

Arról nem Széchenyi tehet, hogy az ország, a nemzet összekötésére hivatott építmény sokszor csaták, blokádok helyszíne volt – ő nem ennek szánta. A városi legendának ne higgyünk, hogy a hidat őrző kőoroszlánoknak nincs nyelvük. Van. Vajha beszélni tudnának!