Egy másik nők napja

Hatvanhárom éve – épp egy hónappal az orosz invázió után –, 1956. december 4-én asszonyok, lányok ezrei vonultak ki a budapesti Hősök terére, kezükben szál virág.

Hatvanhárom éve – épp egy hónappal az orosz invázió után –, 1956. december 4-én asszonyok, lányok ezrei vonultak ki a budapesti Hősök terére, kezükben szál virág. A néma demonstrációt az Élünk című illegális lap szervezte: „Magyar anyák! Magyar lányok, asszonyok! Most rajtatok a sor!” Fiaikat, férjüket gyászoló anyák, feleségek, együttérző, néma asszonyok mentek ki a térre, sokan gyermekkel a karjukban, néhányan babakocsit toltak. A pufajkások vezetői tanácstalanul toporogtak a kordonok mellett. Békés emberekre nem voltak felkészülve…

Két és fél órán át vonult a néma tömeg. A Hősök emlékköve előtt letették a virágokat, a Himnuszt énekelték. Egy szemtanú írja: néhány kiskatona szemében könny csillogott… A kádári hatalom csak két napra rá „válaszolt”. Pár száz fős, vörös zászlókat lengető ellentüntetők jelentek meg a Nyugati pályaudvar előtt, ám ott egy nagyobb tömeggel találták magukat szemközt. Itt már nem maradt tétlen a pufajkás ex-ÁVH. Megpróbálták megbontani a tömeget, de mert nem sikerült, közéjük lőttek. Hat halott és rengeteg sebesült maradt a kövezeten.

Pár éve, a Biszku-pernek nevezett kabarésorozat egyik előadásán utóbbiról is kérdezték a felkért „független szakértőt” (aki az átkosban a Magyar Néphadsereg politikai tisztje volt); ezt mondta – hazudta – a véres eseményről: „Sortűzről nem beszélhetünk, hiszen nem egy fegyvertelen, békés tömegről volt szó, hanem olyanról, amely rátámadt a karhatalmistákra. (…) A sortűz kifejezés is tévedés, mert a karhatalmisták csak célzott lövéseket adtak le…” (az őket „megtámadó” lányokra, asszonyokra.) Nehéz ökölbe szorított kézzel írni.