Valami vidámat akartam írni a mai, szilveszteri számba, ám semmi vicces alapanyagot nem találtam a napi hírekben, csak röhejeset: Schmuck Erzsébet LMP-társelnök asszonyka sietett a segítségemre. Ezt írja közösségi oldalán Erzsike: „Amikor már a szavak is elfogynak, csak érzelmek vannak – (fontos: levegőért kapkodva, megrendülten kell olvasni a bejegyzést!). – A kormány utókarácsonyi ajándékként milliárdokat osztott ki, persze mindenki kitalálja, hogy mire. Nem másra, mint Orbán Viktor imádott sportjára és egyházak támogatására – (ide, gondolom, csöppnyi szünetet tervezett a provokátor asszonyka, hadd toluljon fejünkbe a vér). – Eközben friss hír, hogy az igen langyos télben közel negyvenen fagytak halálra – (majd következik a költői kérdés, végül az ítélet…). – Mit érdemel az a miniszterelnök, aki ezt teszi egy országgal? Mert az már kevés, hogy meg kell buknia.”
Bejegyzéséből arra következtetek, hogy Erzsikénél „amikor már elfogynak a szavak”, azok helyét az épületes ökörségek veszik át „lírába” bújtatott demagógia formájában, ezeket küldi olvasóinak. (Megjegyzem, roppant bátorságra vall a társelnök asszonytól, hogy a szociális demagógia területén pályára lép; borzasztó erős itt a mezőny.) Amennyire visszaemlékszem, azért az ős-LMP potentátjai jóval viccesebbek voltak. Ők még színt vittek a kunsztjaikba. Akkoriban nem akadt városi köztér, aluljáró, múzeumlépcső, ahol ne fordult volna meg néhány idétlenül vigyorgó liberálzöld aktivista cintányérral, kereplővel, harsonával.
Most meg csak ez az egy szál Erzsike ezzel a fájdalmas lózungcsokorral – legalább odabilincselte volna magát a kamerához…
