Bár a trianoni békediktátumnak még előtte voltunk, érdekelte is az a pár hónappal korábban megalakult Csehszlovákia vezetőit. Hiába „garantálta” az antant a fegyverszüneti vonalak sérthetetlenségét, a leendő utódállam fütyült rá: nyomult Magyarország belseje felé. 1919-et írtunk. Károlyi Mihály kormánya fabatkát sem ért. Meg aztán nem is lett volna kikkel megállítania az idegeneket. Linder Béla hadügyminiszter akkorra már kimondta: „Soha többé katonát nem akarok látni!” A Felvidékre betörő csehszlovák horda akadálytalanul foglalhatta el Trencsént, Losoncot, és vonult tovább, hogy még délebbre tolja ki leendő államhatárát. Benes még szláv korridort is tervezett nyugati határunkon.
Balassagyarmatra január 15-én vonultak be a „győztesek”. (Győztesek? – nemrég még ők is a Monarchia katonáiként tették le a fegyvert az antant előtt.) Elfoglalták a középületeket, majd nekiláttak az adminisztráció megszervezésének. Kimondták: Balassagyarmat (Balážové Ďarmoty) „önként” csatlakozott Csehszlovákiához. Aki nem volt hajlandó fölvenni a munkát, azt a középkorban használt botbüntetésre ítélték. Ez már sok volt a gyarmatiaknak. Vasutasok, postások, tanárok, diákok, frontról hazatért katonák egy emberként szálltak szembe az idegenekkel, és január 29-ének estéjére a város valamennyi középületén újra magyar zászló lengett. Mikszáth Palócországának fővárosa, Szabó Lőrinc tündérvárosa – a legbátrabb város – megmaradt magyarnak.
Ma erre a napra emlékezünk.
Hogy mi lett volna, ha nem áll meg a felszabadító sereg, ki tudja… Mondják, Losoncon az idegen katonaság már fűtött vagonokban várta a visszavonulást.
Meg azt is mondják: nincs vége a történelemnek.
