Képviselői munkája mellett buzgó tudósítói tevékenységet is végez Gyöngyösi Márton, a Jobbik uniós delegáltja. Nemrég például arról számolt be, hogy Brüsszelben az elmúlt hetekben „ismét fellángolt a vita Orbán Viktor politikája kapcsán, és ismét számos helyről hallgathattuk meg a dörgedelmes szózatokat arról, hogy Orbántól csak meg kellene valahogyan szabadulni”. Míg korábban még azt írta, hogy az unió elnézte a magyar miniszterelnök „antiszemitizmusba hajló, egyre agresszívabb gyűlöletkampányait”, most már azt ecseteli, hogy odaát nyíltan felvetik Magyarország távozását az EU-ból. „Mi, magyarok pedig sokszor csak sóhajtunk: hát sosem lesz már vége? – mereng a szerző. – De valójában hogyan is lehetne megszabadulni Orbántól Magyarországon, de Európában is?”
„Mi, magyarok […] csak sóhajtunk”, írja az a kevély kisnyilas, akinek pártja 2012 telén egy budapesti Jobbik-nagygyűlésen a tagság frenetikus éljenzése mellett még EU-zászlót égetett. Arra nem emlékszem, hogy Gyöngyösi Márton ott tüsténkedett volna ijedten a poroltóval – arra viszont határozottan, hogy ugyanő pár hónapra rá a magyar országgyűlés egyik plenáris ülésén részletes listát követelt a Házban ülő zsidó képviselőkről. Meg arra is emlékszem, amikor a kaméleonember a műkorcsolya-pontozók hűvös szakmaiságával ekképp minősítette a magyar miniszterelnök munkásságát: „Orbán Viktor szép karikát írt le, mire sikerült neki visszajutni abba a szellemiségbe, ahonnan indult.”
Szívesen olvasnék egy Gyöngyösi-beszámolót arról, ki fizette annak a gerincműtétnek a költségeit, melynek révén a Kárpát-bércen álló „Csak a nemzet!” felekezetből egy szervilis Gyurcsány-csicskabrigád lett.
