Hetvenhét éve, 1944. október 9-én a hivatalos találkozóra Moszkvába látogató brit miniszterelnök tiszteletére Sztálin díszvacsorát adott a Kremlben. Az oldott hangulatban Winston Churchill azzal állt elő, állapodjanak meg a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek közötti befolyás százalékos arányairól a kelet-közép-európai államokat illetően. (Az akkor már nem volt vitás, hogy Németország elveszíti a világháborút.) Míg a tolmács fordított, Churchill az asztalon fekvő papírszalvétára felírta az érintett országokra tervezett „befolyási arányokat”, majd Sztálin elé tolta, aki végigfutotta a fecnit, aztán jóváhagyólag egyenként kipipálta. Néhány pillanat alatt felosztották a régiót.
Eldőlt a kontinens keleti felének sorsa. A sorsunk.
Nem mennék bele a „cédulaegyezmény” részleteibe – Churchill kupec eladta Kelet-Közép-Európát a szovjeteknek. Nemzetek jövőjéről – köztük a miénkről – döntött a két vezér egy papírfecnin. Őlordsága utóbb így emlékezett: „Ezek a százalékok, amelyeket leírtam, nem jelentettek többet, mint módszert a szándékainkban, hogy lássuk, mennyire bízunk egymásban.” Öblös hazugság volt ez a javából – épp a dörzsölt angol ne tudta volna, mennyire bízhat a tömeggyilkos Sztálinban? Igaz, Churchill sem ment „emberségért” a szomszédba, elég csak Drezdára gondolni. Az akkor már teljesen védtelen, kiszolgáltatott, katonai célpontnak nem számító német várost a finom lord parancsára bombázta porig az angolszász légierő 1945 januárjában. Százezer ártatlan ember maradt a romok alatt.
A történelmet a győztesek írják. Néha csak egy papírfecnire.
Borítókép: Csák Attila szobrászművész turulmadarat ábrázoló alkotása a Szent István téren. A trianoni tragédia 100. évfordulójára emlékező kardot markoló turulszobrot 2020-ban avatták fel. Fotó: MTVA/Bizományosi: Faludi Imre
