Háborús állapotokról tájékoztatja híveit idei első pásztorlevelében Jámbor András kiérdemesült hírlapíró, aki újabban Budapest vezetőit látja el tanácsokkal. (Meg is látni a fővároson.) Azt fejtegeti, vajon az ellenzék ki tud-e törni abból a fogságból, amelyben az országot megszálló Fidesz tartja. „A következő, kevesebb mint száz nap egy szabadságharc” – közli a bozontos stratéga; föl kell kötni a száraz alsót. (Egyetértek a kommentelővel, aki szerint Jámbornak lövése sincs, mi a szabadságharc. „Ahhoz előzőleg megszállók is kellenek. Olyanok, akikről épp ti akartok gondoskodni, elvtárs.”)

Sosem volt a szívem csücske a partizánlelkületű ember. Ma is emlékszem arra az írására, amelyet pár éve egy Kossuth téri tüntetésről készített. Számos randalírozóval készült beszélgetés nyomán született meg az Én a csürhével vagyok című szociológiai elemzése, melyben bemutatta a demonstráció résztvevőit: egyszerű, kétkezi ember valamennyi, kisnyugdíjasok, devizahitelesek, leszázalékolt melósok, csupa megfáradt, átharcolt élet… Olyanok – írta –, akiket megnyomorított, megalázott és eltaposott az orbáni hatalom. Vagyis nem csoda, hogy elkeseredésük csakhamar köztiszteletben álló egyházi személyek szidalmazásában, leköpködésében jelentkezett. (Ez volt fellépésük egyik „csúcspontja”.) „Nem maradt más lehetőségük, mint így kifejezni magukat” – nyúlt a köpködők hóna alá a szerző. Hozzátette, ahhoz, hogy helyrebillenjen az egyensúlyuk, randalírozniuk kellett egy sort, vesszenorbánozni, meg leköpni a Parlamentből kilépő klérust. Írását ekképp zárta: „Én biztosan a csürhével vagyok”.

A jelek szerint ma is.

Borítókép: Jámbor András (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)