Egy ijesztő évforduló. El lehet képzelni, mekkora bajban lehetett utolsó apostoli királyunk, az ifjú IV. Károly, amikor az összeomlás utolsó napjaiban, 1918. október 31-én gróf Károlyi Mihályt nevezte ki Magyarország miniszterelnökének. A degenerációval jegyben járó arisztokratáról sok mindent lehet mondani, csak jót nem. Megelőzően legfeljebb automobil-baleseteiről és kártyacsatáiról volt ismert, ráadásul nem tülekedett, amikor az észt porciózták. Nemhogy rendet nem teremtett a vereség zilálta hazában, nemhogy kettőre zárta volna a határokat – ehelyett szélnek eresztette a megmaradt hadsereget is. Aztán pedig, amikor már teljes volt a káosz, mint Poncius Pilátus, mosta kezeit, átadta a hatalmat Kun Béláéknak. A folytatás ismert, Lenin-fiúk, vér, diktatúra… Igaz, a „vörös gróf”, megneszelvén a közelgő fordulatot, már 1919 nyarán Nyugatra pucolt, hogy aztán egy évre rá már onnan támogassa a bukott kommunistákat és szidja habzó szájjal Horthy Miklós nemzeti kormányát.
A második világháború után szinte a megszállókkal együtt érkezett vissza Magyarországra (csak ő elegánsan, Nyugatról), ahol nem sokkal később Rákosi Mátyás párizsi követté tette. 1949-ben azonban – mert a szimata még mindig jó (meg a szeme is, látja Rajkék „felfüggesztett pályafutását”) – kint maradt, Nyugaton.
Hamvait 1962-ben hozták haza nemzeti hősöknek kijáró pompával: újratemetés, mauzóleum, pártunk és népünk tisztelgése stb. A hála és emlékezetkiesés jegyében emelt egész alakos riasztó szobra 1975-től négy évtizeden át a Kossuth téren rombolta a városképet és a nemzettudatot. Tíz éve söpörte el onnét a közakarat – az ellenzék féktelen jajveszékelése közepette, persze…
Borítókép: Gróf Károlyi Mihály egy hajó fedélzetén (Fotó: Fortepan/Library of Congress)
