Már évtizedek óta egyvégtében küzdött a sportág, hogy a játékok műsorán maradhasson. A verseny lebonyolítási rendjét sűrűn változtatták, de a tusák ugyanazok maradtak. Az szentírás volt, hiszen így született, így került be a sportágak históriájába. Maga Pierre de Coubertin báró, az újkori olimpia életre hívója álmodta meg az öttusát: „Kell legyen egy sportág, amely a férfiasság mintaképe.” Ebből az ötletből született a modern pentatlon: lovaglás, vívás, lövészet, úszás, futás. Nekünk, magyaroknak különösen szívünkhöz nőtt, hiszen az olimpiák örökrangsorában mi álltunk a sportág élén kilenc arany-, nyolc ezüst- és hat bronzéremmel. Az egyéni versenyben öt bajnokunkért szólt a magyar himnusz – felállva sorolom őket: Németh Ferenc, dr. Török Ferenc, Balczó András, Martinek János, Vörös Zsuzsa. A tehetetlen ember keserűségével olvasom a hivatalos „magyarázatot”: „A lovaglás akadályt jelent az öttusa fejlődésében gyakorlati és anyagi szempontból is.” Meg kell felelni az üzleti elvárásoknak, főképp a nézettségnek, hogy a verseny eladható reklámhordozó legyen a tévében, az újságokban, mindenütt. Hányinger.

E nyomorult ügyeskedésben bukott fel a kócos sörényű, boldogtalan öttusaló. Semmit nem számított az évszázados hagyomány, a versenyzők könnye, az olimpiai eszme, Pierre de Coubertin… Semmi.
Búcsúzik a lovas öttusa. Az igazi.

Borítókép: Tamás József a székesfehérvári öttusa Európa-bajnokság vegyes váltó lovaglás versenyszámában (Fotó: MTI/Kovács Anikó)