Van mire emlékeznünk ma, november 16-án. Gróf Károlyi Mihály 1918-ban ezen a napon kiáltotta ki a véres tanácskommünbe torkolló első népköztársaságot. Egy évre rá ugyanekkor viszont már a Nemzeti Hadsereg fővezére, Horthy Miklós vonult be fehér lován a megszeppent fővárosba. Nyeregből elmondott beszédétől számolja a történetírás a negyedszázados Horthy-korszakot: „Tetemre hívom itt, a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba [a szivárványos lobogót még nem találták ki] öltözött.” És ugyanezen a napon kezdték meg kivonulásukat az országot három és fél hónapon át megszálló románok. (Leszámítva a Tiszántúlt, ahol erre 1920 tavaszáig kellett várni.) Mit mondjak, nem voltak szégyenlősek a „vendégek”, akik akkorra már kimondták: Erdély Romániáé. Mindent vittek magukkal, ami nem volt lebetonozva: gabonát, állatot, élelmiszert, komplett gépsorokat, műkincseket, vagonokat, mozdonyokat, de még az utcai telefonfülkéket is.