„Most úgy látom, hiába volt a kísérletünk, hogy ennek az országnak a proletártömegeit öntudatos forradalmárokká neveljük. […] Félreállunk, hogy majd újult erővel, tapasztalatokkal gazdagabban és érettebb proletariátussal új harcba kezdjünk a proletariátus diktatúrájáért”
– e kenetteljes szózat kíséretében vette a kalapját ma 104 éve, 1919. augusztus elsején Kun Béla anyaszomorító, a Tanácsköztársaság nevezetű szivacsos agylágyulás zárónapján, amikor elvtársaival pucolnia kellett a hatalomból. (Hogy a megújulásig komolyabb anyagi gondjai ne legyenek, magához vett a kincstárból huszonötmillió koronát. Sőt mint a korabeli lapok írták, a kommün frontembere az összerabolt magánvagyonából Bécsbe menekített két és fél kilónyi ritka aranyérmet, melyek mindegyikének műtörténeti értéke volt, darabját 4-500 ezer osztrák koronára becsülték.) Az ígért újrakezdésnél azonban már nem lehetett jelen a megtollasodott ember (bálványa, Sztálin elvtárs felfüggesztette; a mozgalom szokásainak megfelelően bitófára), harcostársai viszont valóban visszajöttek. A második világháború után az egykori helyettes népbiztos, a Vörös Őrség parancsnoka, Rákosi Mátyás folytatta a kommunista emberkísérletet, majd 1956-tól már egy érettebb proletár, a humanista Kádár János került a keverőpulthoz, szovjet segítséggel, persze. (Utóbbi munkásságát a zsúfolt 301-es parcella őrzi.)
1990-től ismét félreállni kényszerültek az elvtársak, hogy majd „újult erővel, tapasztalatokkal gazdagabban és érettebb proletariátussal új harcba kezdjenek a proletariátus diktatúrájáért” – ám a sápadt utódoknak (Pufajkás, D–209-es, Böszme, Libás) csak fellángolásokra futotta. Kun Béla forog a sírjában.
Borítókép: Kun Béla (Fotó: wikipedia)
