Mondják, az ember szelleme kiül a tekintetére. A szelíd ábrázat az értelem szinonimája, a fölényes a bugrisságé. Úgy tartják, negyvenéves korától mindenki felelős a tekintetéért. (Nem az arc szépségéről – az érteleméről mondják ezt. Vagy annak hiányáról…) Az arcolvasás ősi tudomány, Kínában már háromezer éve alkalmazzák. Tőlük az alaptétel: a gyermek nem tehet arról, milyen az arca, a felnőtt már felel érte. Tetszik, nem tetszik, arcvonásainkban ott a jellemünk, mondogatjuk is sűrűn: „Minden az arcára van írva.” Ne fogjuk a genetikára, milyen a fizimiskánk! Bizony, hogy tehetünk róla.

Próbáljuk ki a szabadjára engedett, őszinte érdeklődést. Rácsodálkozni az ismeretlenre sosem késő. A rácsodálkozás megszépít, a dac elcsúfít – ilyen egyszerű. A tekintet képtelen füllenteni. Az elbliccelt iskolai órák következménye űrként kong a légüres fejben, ül ki a magabiztost alakító ember arcára. Meg persze a pótcselekvések: gúny, gőg, felszínesség. Gyakran a külsőségekbe menekülés: kevély, harsogó fellépés, magamutogatás. Csak hát ott az ábrázat. Az a sokatmondón üres tekintet…

Jó nézni a bölcs ember tekintetét. Szoktuk mondani: „rá van írva az értelem”. Mitől más egy ilyen arc? Érdeklődőbb. A bölcs egyfolytában kíváncsi a világra. Örökké ablakot keres, világosságot. A bölcs ember mindig nyitott, és mindig bizonytalan is egy kicsit, hiszen tudja – ő tudja –, hogy nincs nála a bölcsek köve. Minél mélyebbre ás, annál jobban ráébred, mennyire szerteágazó a tudásfa gyökere.

A másik? Az csak harsány és nagy arcú. (Példákat nem írok. Engem ne pereljenek be Jakab Péterék, Szabó Tímeáék…)